Hová hozzon fényt az advent? : Az Új Ember körkérdése

Új advent – új fények

Amerika megválasztotta első színes bőrű elnökét – egy olyan világgazdasági válság közepette, amely aláássa a tizenöt évvel ezelőtt még „egyetlen szuperhatalomnak” nevezett ország tekintélyét. A Time magazin szerint szinte természetes, hogy a húsz éve véget ért hidegháború után más országok is felemelkednek, különösen az ázsiaiak. Valóban, nemcsak Európában, hanem Afrikában is szaporodnak a kínai érdekeltségek. Nem leszünk-e mi a „fejlődő országok gyarmatai”, ha India üzemeket telepít Magyarországra? Ugyanakkor vannak helyi problémáink is, mint a magyarellenesség a környező országokban… – Ázsiában működő katolikus misszionáriusként valóban meg tudom erősíteni: nagy változások történnek, a világ „úton van”… De merre? Ki látja a történelmet előre? Egy 1940-ben, hívő többségű országban felszentelt pap hogyan gondolhatta volna, hogy tíz évvel később üldözni fogják? És ki látta előre az 1989-es rendszerváltást?

Egy dolog biztos: Krisztus érkezik. Változó történelmünkben ő a biztos pont. Ő adhat nemzettudatot, magyarságtudatot, tudatos világnézetet, melyek segítségével a történelem forgataga nem köpönyegforgatókká tesz minket, hanem olyanokká, akik felismerik az idők jeleit, és emberi méltóságuk tudatában osztoznak az új idők új gondjaiban és örömeiben. Gondoljunk adventben többet a globalizáció áldozataira, akik számára a haza fogalma már nem jelent semmit! Imádkozzunk azokért, akik kétségbeesve várják, hogy mit hozhat a következő nap! Segítsünk azoknak, akik szorongva és értetlenül nézik a beáramló idegen kultúrát, hatásokat! Legyen advent valóban új kezdet – nemcsak vallásos életünkben, hanem közéletünk értékelésében. Tegyük félre előítéleteinket, és tájékozódjunk, hol mi történik és mik az időknek azon jelei, amelyek reményt és erőt adnak! Hiszen Krisztus érkezik…

Lányi Béla
verbita misszió (Cebu, Fülöp-szigetek)

 

Advent és iskola

Krisztus születésének bibliai leírását olvasgatva gondolkodjunk el kissé azon, vajon hogyan is éltek akkoriban elődeink! Mai fogalmaink szerint leírhatatlan szegénységben. Nagy volt a nyomor, éhínség és járványok, elnyomó hatalmak zsoldos katonáinak kegyetlenségei gyötörték a túlélésért naponta nehéz küzdelmet folytató embereket. Viszonylag kevés ismerettel rendelkezünk a gyermekek mindennapjairól. Bizonyára százezerszámra fáztak, éheztek, koldultak, és rendre megtizedelte soraikat a korai gyermekhalál. És nem jártak iskolába, hiszen a bibliai korban nem is igen voltak még ilyenek. Ma már mindez elképzelhetetlen itt, Európában. Gyermekeink többségének megvan a betevője, a meleg otthona, és fejlődésüket – a szülők mellett – pedagógusok vigyázzák, szakértelemmel. Mégis tengernyi a baj: eluralkodóban a reménytelenség iskoláinkban. Gyermekeink növekvő hányada már-már éhezik. Sokuk alól eltűnt a meleg családi fészek, és iskolájukat lassanként felemészti az állandósult pénzhiány, a nevelés ellehetetlenülése, a terjedőben levő agresszió. Az ország nagyobbik fele úgy érzi, hogy lelki háborús terep lett az országunk, s e háború elérte az iskolák falait.

Ám ebben a sötétségben ismét megtörtént a csoda, megint felragyogott a fény: a súlyos gondokkal küszködő iskolákban is karácsonyra készülődnek a gyerekek. A helyi szokásoknak megfelelően meglepetéseket készítenek egymásnak, jó cselekedeteket hajtanak végre, gyakorolják a szeretet már-már elfeledett adakozását. Várják a Kisjézus érkezését, s vele a békességet. Még ha nem is mindig tudják, hogy őt várják.  Több mint két évezred óta kicsiknek és nagyoknak ez a várakozása fényesíti be a körülvevő sötétséget, ad reményt elviselni a jelen keserűségét és bizakodni az újjászületésben. Erősítse advent ezt a bizakodást mindazokban, akik hivatásból állnak a katedrán!

Hoffmann Rózsa
egyetemi tanár

 

 

Az értelem megvilágítása

Advent napjaiba az egész esztendő sűrűsödik. Amiről máskor hajlamosak vagyunk megfeledkezni: az idő nem kegyetlen ellenfél, vaksi sors-vigyor, amellyel hadakozni kell, amelynek ellenében kell élni, hanem az idő a várakozás egyszerű kertje. S ebben a kertben – a várakozásban – mi más hajtana ki, lendülne növekedésnek vagy száradna olykor, mint a remény. Hátha… talán mégis… vagy mégsem, de mégis? A reményt leginkább a fény valóságában ragadjuk meg: a világosságban. Hová világítson a fény, áttörve a decemberi sötétséget? Talán az értelemre. Kétszáz esztendeje, egyre nagyobb lélegzettel az értelem korában határozza meg az ember önmaga helyzetét a világban, s közben nem veszi észre, éppen ez – az értelem kora – homályosul el. Tudása látszólagos és önhitt – belekapar az anyagba, s abból építi maga köré a mindenség bálványát. Istent is anyagszerűen gondolja el, mert azzal „tud mit kezdeni”

Az értelem beszűkült az anyagba, mint a metróalagút a földbe. S közben azt kiáltja: látom és tudom! De egyre kevésbé tudja, mit lát és mit tud. A fény világítson rá az értelemre – világítsa meg azt, hogy lássuk, ami az anyagon túl, anyagnál nagyobb realitásként itt van. Egészen közel. Bennünk.

Endrédi István
közgazdász

 

 

Fény az aluljáróban

Amint lassan fellobbannak az adventi koszorún a gyertyák fényei, egyre közelebb kerülünk karácsony ünnepéhez. Sokan nem ezt a lángot, csak a kirakatok villódzó fényeit látják meg, s próbálnak pénztárcájuknak megfelelő, vagy a lehetőségeiket meghaladó ajándékokat vásárolni családtagjaiknak, ismerőseiknek. Sokszor nem szeretetet adunk, hanem elismerést várunk a megajándékozott részéről. A kirakatok e hívogató fényei sokfelé eljutnak, de az aluljárók zugaiban heverő hajléktalanokhoz, a hidak alatt lakó szerencsétlenekhez, a parkok fái alatt meghúzódó, nyomorban élőkhöz aligha…Bevallom, a szagot árasztó, sokszor a gyengeségtől vagy italtól tántorgó „fedél nélkülieket” legszívesebben észre sem veszem, ha tehetem, elkerülöm, ha megszólítanak, próbálom lerázni őket. Legszívesebben úgy teszek, mintha nem is léteznének. Pedig élnek, sokan élnek így.

Advent kezdetén egy közelemben lakó nénivel találkoztam, hatalmas bevásárlókocsit vonszolt maga mögött. A batyu tetejéből két hatalmas vekni kenyér pislogott felém. Miután tudtam, hogy a néni egyedül él, csodálkozva kérdeztem tőle, vajon hány vendéget hívott… Mosolyogva válaszolt: “Tudja, jövő héten vidékre költözöm egy idősek otthonába, hiszen egyre nehezebb ellátnom magam, de évek óta adventben a belvárosban élő hajléktalanoknak szendvicseket szoktam készíteni. Teát is szoktam nekik vinni…” Gyorsan elbúcsúztam. Féltem, észreveszi zavaromat, szégyenkezésemet. Én azokat az embereket elkerülöm. A néni, aki pár hét múlva idősek otthonába megy, adventben még kevéske pénzéből szendvicseket és teát visz nekik. A boltok villódzó fényei nem, de advent gyertyáinak lángja az aluljárókba, a híd alá, a parkok fái mellé is eljuthat. Ilyen egyszerűen. Ha önmagamat le tudnám győzni, egyszerű formában adhatnék szeretetet, nem kellene várnom utána az elismerést.

Bókay László

Várunk és remélünk

Több mint három éve vagyunk házasok. Vállalkozóként dolgozunk feleségemmel együtt, de törekszünk arra, hogy megteremtsük az alkalmat a közös kikapcsolódásra is. Mozi, utazás, kirándulás a barátokkal. Jól érezzük magunkat abban a közösségben, ahova a házasságunk első évében csatlakoztunk. Egy baráti házaspár hívott minket a csoportba, ahol hasonló korú párokkal találkozunk, megosztjuk örömeinket, küzdelmeinket. A csoportban lévők többségének már van egy-két gyermeke. Megvallom, párommal együtt szívesen hallgatjuk, amikor mindennapjaik apró-cseprő gondjairól beszélnek. Sokszor gondolok arra: bárcsak nekünk is lennének hasonló gondjaink. Tudom, hogy a társam is így érez. Házasságkötésünk óta szeretnénk gyereket, de valami miatt, úgy tűnik, még várnunk kell, hogy megfoganjon. Ezzel kapcsolatban számos nehézségen túl vagyunk, elolvastuk a „szakirodalmat", orvosnál is jártunk. Egy fiatal párokkal foglalkozó lelkipásztortól tudjuk, hogy sok minden múlik a lelki hozzáállásunkon is. Reménykedünk, és bízunk Istenben. Igaz, hogy jól megvagyunk ketten, de az életünkbe egy gyermek hozhatná el az igazi fényt.

L. Balázs
gyermekváró

 

 

A megtestesülés világítótornyai

Napjainkban sokan az „egyház peremén” helyezkednek el, távol annak központjától, eucharisztikus közösségétől, és így ők az egyház közösségének állandó küldetést, kihívást jelentenek. Az egész plébánia területét behálózó tömegegyház ma már a múlté. Egyre nagyobb feladat hárul az egyházközösségek eleven magjára. Bibliai hasonlattal élve ez a közösség olyan kell hogy legyen, mint a „hegyre épült város” és a „gyertyatartókra helyezett világosság”, amely világít és irányt mutat. Az ilyen közösségek tagjai meggyőződéssel tanúsítják, hogy Jézus Krisztus valóban él, és életük középpontjának tekintik, vasárnapról vasárnapra hallgatják és elfogadják Isten igéjét, és ezáltal új reménnyel, távlattal gazdagodik életük. Karl Rahner „helyi megtestesülésnek” nevezte az ilyen egyházközösséget. Az ilyen egyházi közösségben mindig konkretizálódik, megvalósul az egész egyház, Jézus Krisztus műve, amelynek látható szervezeti formájában ő maga él tovább, folytatja a megváltásra szomjas világ megszentelését, és Isten országának beteljesítését. Ennek megvalósítása érdekében nekünk, külföldön élő magyar egyházi közösségünk tagjainak ki kell lépnünk a névtelenség süllyesztőjéből, és vállalnunk kell a „világítótorony” szerepét az idegenség tengerén evező magyar keresztények körében.

Erre szolgálnak a különféle csoportok, az ünnepi szentmisék és rendezvények, az ifjúsági misék, az imakörök és bibliakörök, a rózsafüzér-társulat, az énekkar, a ministránsok összejövetelei, a hétvégi magyar iskola és a cserkészet. E világítótornyokat működtetve sokaknak mutatjuk a helyes életirányt.

Cserháti Ferenc,
a külföldön élő magyarok püspöke