Hosszú hétvége

A mozi kezdetén a kamera végigpásztázza az égbe emelkedő New York-i felhőkarcolókat, majd egészen közelről mutatja, hogy az egyik ablakból madzagon lóg ki egy whiskys üveg. Don Birnam a bátyjával, Wickkel és szerelmével, He­len­nel együtt hosszú, terápiás jellegű hétvégére készülődik. Miközben a két testvér a bőröndbe csomagol, Don tekintete folytonosan az ablakon kívülre téved, minden gondolata az ital körül forog, pedig állítása szerint már tíz napja nem ivott. Amikor Wick észreveszi az üveget, és kiönti annak tartalmát, Don arcán iszonyú fájdalom tükröződik, ennél nagyobb veszteség nem is érhette volna. Műveszekedést produkál, követelve, hogy bátyja és szerelme menjenek el nélküle egy koncertre, mert neki most nyugalomra van szüksége. Amikor ők először vonakodnak ezt megtenni, megsértődik, hogy nem bíznak benne. Miután végül mégiscsak teljesítik a kérését, Don az egész lakást felkutatja, de sehol sem talál italt. A váratlanul érkező takarítónő azonban gyanútlanul elárulja neki, hogy Wick hová szokta tenni a tízdollárnyi bérét. Most is ott van, a cukortartóban, de Don letagadja. Gazdagnak érzi magát, nagytőkésnek, akinek van tartaléka, hiszen ennyi pénzből bőségesen vehet italt. Kizárólag rövidet iszik, rozspálinkát, whiskyt. Don jóképű, kedves fiú, fantasztikus humorérzékkel megáldva, senki nem tud neki ellenállni, így a könnyűvérű, mással csak pénzért szexelő Gloria sem. Szégyenérzet is van benne, idegenek előtt titkolni igyekszik, hogy iszik. Pedig már abban a fázisban van, hogy mindenre képes, hogy alkoholhoz jusson, nincsenek erkölcsi gátlásai. Egész délután a közeli kocsmában iszik, Nattel, a tulajdonossal beszélget, pontosabban monologizál. Nat érdeklődve hallgatja, ám mivel rengeteg tönkrement élettel találkozott már, nincsenek illúziói az alkoholistákkal, így Donnal szemben sem. A koncertről visszatérő Wick és Helen üres lakást találnak. Az öccsét lényegében eltartó, vele szemben sokáig türelmes Wick csalódása mérhetetlen, elérkezett számára az a pillanat, amikor lemond Don pátyolgatásáról. Fölteszi a kérdést Helennek: „Kit akarunk hitegetni? Mindent megpróbáltunk már, nem? Érveltünk, babusgattuk, sasszemmel figyeltük. Megpróbáltunk bízni benne… és minden egyes alkalommal újrakezdte.” A Donba szerelmes Helen azonban tiltakozik: „Beteg! Épp olyan, mintha szívbeteg vagy tüdőbajos lenne. Nem hagynád itt egy szívrohammal! A segítségünkre van szüksége!” Wick azonban reménytelen esetnek tartja az öccsét, akin nem lehet segíteni, mert visszautasítja a kinyújtott kezet. Don gyűlöl mindenkit, aki meg akarja óvni őt a mértéket nem ismerő italozástól. Wick arra inti Helent, hagyja el Dont, mert mellette ő is tönkremegy. A lány azonban érzelmileg erősen kötődik szerelméhez, és bármennyire reménytelennek is látszik, a sokadik csalódást követően is küldetésének tekinti, hogy kiemelje az alkoholizmus rabságából.
Don Birnam személyiségének mélyebb rétegei fokozatosan tárulnak fel előttünk, amikor örökös alkoholmámorában Natnek mesél magáról. Krónikus alkoholizmusának egyik oka, hogy az ital egy álomvilágba röpíti, amelyben nincsenek előtte akadályok, képzelete messzire viszi. Az ital kidobja az agyából a homokzsákokat, „és a léghajó a magasba szárnyal. Hátrahagyom a hétköznapokat. Megingathatatlan leszek… A gigászok közé tartozom. Michelangelo vagyok, amint Mózes szakállát formázza… Shakespeare vagyok…” A másik ok pedig, hogy már hosszú ideje alkotói válságban van. Don Birnamet az egyetemen zseninek tartották, az új Hemingwaynek, de később képtelen volt megfelelni a tehetségével kapcsolatos rendkívüli elvárásoknak. Az egyik írása nem sikerült, a másikat abbahagyta. Íróként mélyponton volt, s ekkor engedett a fülébe suttogó démon ígéreteinek: egy-két italtól lábra állnának a történetei. Kipróbálta, s valóban, mindjárt jobban ment, legalábbis a képzeletében. „A szemem előtt lebegett az egész… gyönyörűen megszerkesztett regény tragikus íve. De mielőtt megragadhattam volna, hogy papírra vessem, elmúlt az ital hatása, és minden elenyészett, mint a délibáb.” Személyisége mintha kettéhasadt volna, egyszerre élt benne a részeges Don Birnam és az író Don Birnam, kibékíthetetlen ellentétben egymással.
A film egyik csúcsjelenete a részlet Verdi Traviatájából: az énekesek kezében pezsgő, koccintanak, isznak. A nézőtéren ülő Don arcán kimondhatatlan szenvedés látszik, fizikai rosszullét kínozza. Már mindenütt üvegeket lát, az énekesek kórusa fogason lógó kabátokká változik a szemében, a zsebekben italosüvegek. Don kabátjában mindig ott van egy üveg ital, de mivel a ruhatáros elcserélte azt egy leopárdbőr kabátra, meg kell várnia az opera végét. A kabát Helené, ekkor ismerkednek meg. Szerelem első látásra, a lányt még az sem gondolkoztatja el, hogy Don kabátzsebéből kiesik az italosüveg. A férfi, mozgósítva akaraterejének utolsó tartalékait, három hétig nem iszik, a lány pedig annyira komolynak tekinti a kapcsolatukat, hogy be akarja mutatni a szüleinek szerelmét. Helen anyagilag rendezett, konszolidált családból származik, szülei jó szándékúaknak látszanak, de az egyértelmű, hogy messziről elkerülik a periférián élőket, vagy azokat, akik bármilyen szenvedély rabjai. A szállodában, Helenre várakozva Don Birnam akaratlanul is kihallgatja az őt nem ismerő szülők beszélgetését. Az apa nem titkolja felesége előtt, hogy vannak benne kétségek lányuk választottját illetően, hiszen a fiú abbahagyta az egyetemet, s bár írónak nevezi magát, a nevét senki sem ismeri, harminchárom éves korára nincs állása, egzisztenciája. Az önmagával mindig kritikus Don Birnam megriad mindettől, elmenekül a helyszínről, nem engedve, hogy Helen bemutassa a szüleinek. Újrakezdi az ivászatot, s bár a lány mindvégig kitart mellette, ettől kezdve egyre jobban csúszik lefelé a lejtőn.
Don Birnam minden gondolatát az ital tölti ki, egyetlen vágy mozgatja, hogy ihasson. Folyamatosan, szünet nélkül. Megaláztatásnak is kiteszi magát. Bár nincs már pénze, elmegy egy előkelő vendéglőbe, s itt ellopja a mellette ülő szerelmespár női tagjának retiküljéből a pénzt. Amikor lebukik és megvető tekintetek, szitkozódó szavak kíséretében kidobják, kétségbeesetten hajtogatja. „Nem vagyok tolvaj!”
Don Birnam Natnek azt hangoztatja, fejében ott van a kész regény, csak le kell írnia, s amikor ő kétségbe vonja, hogy képes lesz-e valaha is talpra állni, dühösen fogadkozik: most azonnal elkezdi írni a könyvét. Hazarohan, munkához lát, de csak a címet és az ajánlást írja le: Az üveg – Helennek, teljes szívemből. Aztán feláll, cigarettára gyújt, fel-alá sétál a szobában, tekintetében iszonyú kétségbeesés. Boldog, amikor rátalál egy eldugott üveg italra. Amikor ez is elfogy, Don Birnam legfőbb írói eszközét, a tehetségében feltétlenül bízó édesanyjától kapott írógépet akarja zálogba csapni. Ez jelképes is, végleges lemondás az íróságról. A film egyik csúcsjelenete, amikor Don Birnam a kopár, ridegséget árasztó New York-i utcákon, borostásan, izzadt arccal, italtól elgyengülve támolyog, magához szorítva az írógépét. Az utca kietlensége tökéletesen leképezi Don Birnam személyiségének szétesettségét, lelkének ürességét. Már csak egyetlen vágy mozgatja, hogy italhoz jusson, nem számít az sem, ha szakadékba zuhan, ahonnan nincs visszaút. Az üzletek azonban zárva vannak, mert jom kippur ünnepe van, és nemcsak a zsidó, hanem a keresztény zálogházak is bezártak, cserében a zsidók sem nyitnak ki Szent Patrik ünnepén.
Don Birnam végül lezuhan a lépcsőről, eszméletét veszti. A detoxikálóba kerül. Borzalmas élmények érik, a magukról nem tudó, szörnyűséges látomásokat átélő alkoholisták őrjöngenek, sikoltoznak, „bogarakat” söpörnek le az ágyukról. A Don Birnammel foglalkozó ápoló, Bim irgalmat gyakorol vele, odaadja neki a kabátját, hogy ne fázzon, de nyíltan kimondja: biztosan visszakerül ide, mint valamennyien az ápoltak közül. Az alkoholizmusból nincs kiút, aki egyszer felül a körhintára, többé nem tud leszállni onnan. Don Birnam megszökik, de az átélt élmények nem bizonyulnak visszatartó erőnek számára. Templomot látunk, mellette és vele szemben kocsmák, italboltok. Don Birnam számára nem létezik már sem Isten, sem ember, egyetlen dolog számít neki, az ital. Erővel veszi el a rozspálinkát az italbolt tulajdonosától. Éjszaka a részeg álmából felriadt Don valóságként éli meg, hogy a falon keresztül egy egér mászik be a szobába. Egy denevér leharapja a fejét. Véres csík folyik végig a falon, Don Birnam őrjöngve üvölt, tekintetében eszelős rémület.
Ez az a pillanat, amikor az egykori nagy reménység feladja. Nem akar eljutni az őrületig. Ital nélkül nem tud létezni, de nem akar így élni, totálisan kiszolgáltatva önsorsrontó szenvedélyének. Helen mellette van, de Don beviszi a zálogba a lány leopárdbundáját, amelyet akkor viselt, amikor először találkoztak a színházban. Ez szép emlék, de a férfi számára ennek már nincs jelentősége. A bundáért kapott pénzen kiváltja a pisztolyát, amit még a harmincadik születésnapjára vásárolt, hogy végezzen magával, de zálogba adta, mert még utoljára inni akart egyet. Ahogyan mindig, inni akar, ez az első dolga, bármilyen élethelyzetben is legyen. A mellette a legkilátástalanabb körülmények között is mindig kitartó Helen könyörög, de Birnam azt hajtogatja: „Minek még egy ígéretet tenni, amit nem tudok betartani?” A férfi tökéletesen tisztában van vészes akaratgyengeségével, és vallja: Don Birnamet „az alkohol, a vérszegénység, a félelem, a szégyen, a delírium ölte meg… Talán csodát vársz?” – kérdi a végzetes tettéről lebeszélni akaró Helentől. S ekkor megtörténik a csoda: a korábban Don Birnamnek csúnya véget jövendölő Nat visszahozza az elvesztett írógépét, megolajozva, és nem azért, hogy „a zálogházba csapja.” A reményt soha, egyetlen pillanatra sem feladó Helen igyekszik erőt önteni szerelmébe: „Valaki visszaküldte. Miért? Mert azt akarja, hogy élj. Hogy írj. Nem nagy csodát kértem.” A gondviselés gyakran nem látványosan, hanem kis cselekedetek révén jelez az embernek.
Az előzményeket, Don Birnam személyiségét ismerve kétséges, hogy képes lesz-e megírni régóta tervezett regényét, még akkor is, ha az első lépés biztató: cigarettáját elnyomja a whiskyvel teli pohárban. Az egykor nagy tehetségnek kikiáltott író önpusztító életének különösen válságos pillanatában, szinte az utolsó utáni pillanatban, tőle teljesen függetlenül kapott még egy lehetőséget arra, hogy végre kiteljesedjen alkotóként. Ez már csak rajta múlik. Talán ahhoz, hogy megírja regényét, végig kellett járnia, át kellett élnie mindazt a gyötrelmet, amit az alkohol iránti olthatatlan szenvedélye okozott neki. Nagy művek alkotásához szükség van a szenvedésre.
A Férfiszenvedély 1946-ban Oscar-díjat kapott, és elnyerte a cannes-i filmfesztivál nagydíját is, a Don Birnamet alakító Ray Milland pedig a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat.