Homíliavázlat: Mindnyájan

Az Olajfák hegyén Jézus feltárja előttük, hogy milyen „állhatatosak”  lesznek az elkövetkezendő nehéz percekben: „Mindnyájan meg fogtok botránkozni bennem” (Mk 14,27). Ezen a kijelentésen azon nyomban meg is botránkoznak. Először Péterből tör ki: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem. (…) Ha veled együtt kellene meghalnom, akkor sem tagadlak meg. Ugyanígy beszéltek a többiek is mind” (Mk 14,29 és 31). Majd kiérve a Getszemáni-kertbe, „elnehezült a szemük” (Mk 14,40), a szívük. Alvásba menekültek, hogy ne kelljen „egy órát se” együtt virrasztaniuk a rettegő és gyötrődő Jézussal. Meglátva pedig a „kardokkal és botokkal felszerelt sokaságot” (Mk 14,43), „mindnyájan elhagyták őt, és elmenekültek” (Mk 14,50). Aztán következik a tagadás, a „nem ismerem azt az embertÍ” (Mk 14,71), majd az átkozódás és esküdözés: nehogy kirekesszék őt maguk közül.

Valószínű, hogy ezek a fiatal apostolok képesek is lettek volna Jézust követni a hősi halálba. De ebbe a megaláztatásba, istentelen elhagyatottságba, ebbe az „én azonban féreg vagyok, nem ember, emberek szégyene, a nép megvetettje” (Zsolt 21,7) állapotba – ide nem. És valahogy kétezer év óta ez a dilemma. Egy mai, az apostolokkal nagyjából egykorú fiatal, arra a kérdésre, mit jelent számára, hogy meg van keresztelve, hogy keresztény és szentmisére járhat, ezt válaszolta: „Megbélyegzést, utálatot, kirekesztést; kinevetést, letagadást; szánalmat, lenézést; egyszóval gyűlöletet a keresztények, a kereszténység felé.” (Szó szerint idéztem.) Nagyon könnyű tehát ma is meginogni, és a hitetlenség hosszú éjszakájába zuhanni.

De az éjszakát megtöri a hajnal hangja, kakas szól, virrad – a tagadó tanítvány szívében is. Eszébe jutnak Jézus szavai: „Mielőtt a kakas kétszer szól, háromszor megtagadsz engem. És sírni kezdett” (Mk 14,72). Kitüntetett pillanat ez: most kezd alkalmassá lenni „a szent misztériumok ünneplésére” (Misekönyv), befogadására.
Ez a mindnyájan, ez kétezer év óta érvényes minden áldozóra. Az apostolok alkalmatlanságában magunkra ismerünk. S az alkalmassá válásban sincs más út, mint a péteri: a vétkeink fölismerése, beismerése, a megrendülés és a bocsánatkérés. Jézus az, aki megbocsát, ha kérjük.

Jézus az, aki átalakít, ha engedjük, ha engedelmeskedünk neki. Az apostolok ajánlkoznak, hogy ők elkészítik Jézusnak a pászkát, a húsvéti lakomát, csak mondja meg, hogy hová kívánja. De Jézus szavaiból kiderül, hogy ez fordítva van, ő az, aki készíti a húsvéti lakomát, a tanítványoknak csak azt kell tenniük, mint a kánai menyegzőn a szolgáknak: „Tegyétek, amit mond” (Jn 2,5).
S a szolgák, a tanítványok éppen ebben az engedelmességben engedik, hogy Jézus ereje, a Szentlélek őket is átváltoztassa, alkalmassá tegye „a Szent Misztériumok ünneplésére”, befogadására.