Homíliavázlat: Az üres sír titka

János evangéliumának köszönhetően bepillantást nyerhetünk Jézus és az Atya kapcsolatába, így elgondolhatjuk, hogy a mennyei Atya milyen szerelmes szeretettel vehette magához, emelhette fel, ölelhette magához Fia áldott testét, mely testnek minden, de minden porcikája kiáltás az Atyához: „szeretem az Atyát” (Jn 14,31). Azért „szeret engem az Atya, mert föláldozom az életemet… senki sem veszi el tőlem, hanem én magamtól áldozom föl az életemet” (Jn 10,17-18). Az Atya hallja ezt a kiáltást. Hallja, hogy Jézus utolsó leheletével is neki ajánlja magát (Lk 23, 46). Nem a semmibe hull ez az utolsó sóhaj, hanem annak szívébe, aki viszont szeretetének szent leheletével, Szentlelkével életre kelti, dicsőségének részesévé teszi a Kiáltót.

Szent János, hitében megérlelődő látomásában látja és leírja, hogy Jézus halálra kínzottságában lesz diadalmassá, lénye, mely merő seb, így tanúja szeretetének, és így szüntelen közbenjárás minden megsebzettért. Jézus úgy lesz az Atya dicsőségének, teljességének, egészségének részese, hogy a kereszten megszenvedett odaadottsága, kínhalála válik diadalmas odaadottsággá: „Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között és a vének között a Bárány állt (szó szerint: állíttatott) mintegy megölve (szó szerint: mintegy megöletett Bárány)” (Jel 5, 6).

Mit jelent ez? Azt, hogy a Bárány mintegy megölettetésében, feláldozottságában magasztaltatik fel. Az Atya így támasztja fel (állítja fel), emeli dicsőségébe. A szentek kórusa „minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből" új énekükben ezt dicsőíti: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet és az áldás!” (Jel 5,9.12). A mennyei liturgia visszfénye a földkerekség minden katolikus templomában ünnepelt szertartás, különösen a húsvét éjszakai, melyben a föltámadt Jézust megszemélyesítő húsvéti gyertyán ott ragyognak a szent sebek, melyeket az öt tömjénszem jelez. A tömjén a jó illatú, vagyis a teljesen elégő, a teljes odaadottságú áldozat szimbóluma. Jézus „halálában lett örökkön élő áldozat”, énekeljük a III. húsvéti prefációban, aki örökre közbenjár értünk az Atyánál. Őt, az örökkön élő áldozatot kapjuk a szentáldozásban, hogy teljesüljön a szentmise III. kánonjában elhangzó kérésünk: „Ő tegyen minket örök áldozattá, hogy elnyerhessük az örökséget a választottakkal…” A szentáldozás után a kelyhek szép rendben üresek lesznek, ugyanígy az oltár is, úgy, mint Jézus sírja. Hol van Jézus? Bennünk. Ajándékba kaptuk, hogy ajándékká válva adjuk, önfeláldozó szeretetünkkel – ez marad meg az örök életre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..