Homíliavázlat: A rejtőző történelem

Mintha más ország törvénye mozgatná őket. A tempót nem a hórihorgas apuka, hanem a legkisebbek diktálják. Aki „nagylábon" él, az alkalmazkodik a kicsikhez. Az út fordulójánál már lankad a csapat, ekkor valami csokoládéféle kerül elő a nejlonzsákból, apa ráérősen bontogatja, minden szem rá szegeződik, a papír a szemétkosárba, a csoki testvériesen négyfelé osztva. De hát öten vannak! Apuka biztos nem szereti!? Lendül tovább a maroknyi sereg. Anyuka hol lehet? Utánajártam: ő otthon van a legkisebbel, az ötödikkel. Ez a kép és a mai evangélium számomra azt mutatja, mintha ez az egy világ, amelyben élünk, mégiscsak rejtene egy másik világot is. A történelemben, amelyben élünk, mintha ott volna egy másik is. Van az, amelyet történelemnek nevezünk. Benne harcok, kegyetlen győzelmek, véres vereségek, háborúk és békék, „megbonthatatlan szövetségek”, és széthulló ellenségeskedések, születő és összeroppanó birodalmak, épülő és összeomló bábeli tornyok, fölfuvalkodó és kipukkadó hatalmasságok, és mindezeknek mozgatójaként ott a megkerülhetetlen „aranyborjú” (1Kir 12,28), a kapzsiság bálványa (Kol 3,5). Gyomra feneketlen, étvágya zabolátlan, addig fogyaszt, amíg van kit, van mit. Aztán? Kimúlik a halálos zabáló is.

A Szentírás és a szentek története tud egy másik világról is, amely ebben a világban van, hat rejtetten, de annál valóságosabban. Ezt a világot nevezte Jézus Isten országának. Gazdag hasonlatokkal érzékeltette működését: mag a földben, kovász a tésztában, gyertyaláng a tömérdek sötétségben, csipetnyi só az ételben, a rejtett kincsre találás titkos öröme… Ebben a világban volt ő otthon. Ezt nevezte az ő országának (Jn 18,36). Ezért az országért érdemes ma is gyermeket szülni, megszületni és élni. Ez az ország ott van jelen az idők kezdetétől, s ott lesz győzelmének teljes virágzásában az idők végezetén: „Emeljétek föl fejeteket, mert eljött a ti megváltástok” (Lk 21,28). Ez az ország jelenik meg a mai evangéliumban is. A jeruzsálemi templom udvarának egy rejtett szögletében, Izrael története csöndesen, de annál valóságosabban céljához ér. Itt nem a harsogó Izrael, nem az őrjöngő sokaság, a pávázó főpapok, a véres heródesek a főszereplők, hanem „Isten igaz Izraele” (Gal 6,16), „a szent maradék”. A két gyönyörű öreg öleli magához, ismeri fel, látja meg az Üdvözítőt, az üdvösséget. Az Üdvözítő nem császári félisten, nem is száll alá robajjal az egekből, hanem a názáreti Mária és József fia, negyvennapos csöppség, a maga kiszolgáltatottságában. S e kiszolgáltatottság nem múló állapota, hanem létformája, a szeretet létformája. Ez választja majd ketté a világot. Miként viszonyulsz a Kiszolgáltatotthoz, a kiszolgáltatottakhoz (Lk 2,34; Mt 25,31-46)? Simeon azt is feltárja, hogy aki igent mond Jézusra, az az ő létformájára is igent mond (Lk 2,35). „A Krisztusnak adott igen kiszolgáltatottá tesz” – írja Roger testvér. Ahogy „Isten igaz Izraelének” történetét a „szent maradék” írta, úgy a mi nemzetünk történetét is a szent családok írják. Kinézek az ablakomon. Feltűnik a kis csapat. Van remény?