Homíliavázlat: Testünk a Lélek temploma

Mivel értelmes és szabad lény, Isten képmása, és Istenhez rendelt lény. Jézus Krisztus a megtestesüléssel még magasabb méltóságra emelte a benne hívőket, a titokzatos Testébe beoltott tagokat: „Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja?” – olvassuk a kérdést a páli levélben. Mivel pedig tagjai vagyunk, követjük a feltámadott Urat a dicsőségben: „Isten az Urat feltámasztotta, s minket is föl fog támasztani hatalmával.” „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma?”- Ez a páli teológia a keresztény ember tisztaságának legmélyebb megalapozása. Nem, nem vetjük meg a testet, hiszen az Ige testté lett, és a feltámadott lelke templomává tett bennünket. Csak Isten terve szerint kell megélnünk testben való létünket, kinek-kinek hivatása szerint. Más a házasok tisztasága, és más a cölibátusban élőké vagy fogadalmasoké. – Egyes mai gondolkodók szerint a keresztény érában a test, a szexualitás gyanússá lett. Ebben, igaz, részben felelős a manicheizmusból megtért Szent Ágoston is…

De éppen az előbbi páli teológia, valamint az egyházatyáknak az a maximája, hogy caro: cardo salutis, vagyis a test az üdvösség sarkpontja, azt igazolja, hogy a kereszténység milyen méltóságra emelte az emberi természetet, testet és lelket, azzal, hogy Krisztus, Isten Fia magára öltötte azt. A keresztény nem a gyönyör eszközének tekinti a testet, hanem közvetítőnek az én és a világ, az én és a többi személy között. Testünk jelenlétünk a világban, a más személyekkel kialakítandó szeretetközösség eszköze, sőt ennél is több, hiszen én a testem is vagyok. Nem tárgy, amelyet birtokolok, mivel lényegi egység van a test és a lélek között, hiszen a lélek átjárja az emberi testet: nem lehet a kettőt elválasztani, miként nem lehet elválasztani a mosolyt az arctól. A nemileg meghatározott test tehát a személy kifejezése a világban, a másokkal való kapcsolat „nyelvezete”, kezdve a családi és társadalmi érintkezéstől a szerelemig. A szublimált (nem elfojtott!) nemiség az önként vállalt szüzességben (megtartóztatásban) a szolgáló szeretetben gyümölcsözik, miként a házastársi szerelem az életfakasztó termékenységben. – Amikor a hívő keresztény a testet a Szentlélek templomának tekinti, relativizálja a szexualitást, miként minden más valóságot is az Isten országa és a végső feltámadás távlatában. A keresztény nem bálványozza a testi élvezeteket, nem istene a szex vagy a has, hiszen, ahogy Pál írja a rómaiaknak (Róm 14,17): „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben.” Az isteni Ige a megtestesüléssel megvilágította keresztény hivatásunkat, megmutatja, hogyan szentelhetjük meg a világot – kitárulva a Szentléleknek. A régi karácsonyi martirológiumban olvastuk: „voluit mundum concecrare” : meg akarta szentelni a világot. A szekularizáció korában is érvényes ez: nem szakralizálni akarjuk a világot, hiszen a zsinattal elismerjük a földi valóságok (kultúra, tudomány, politika és minden teremtmény jogos önállóságát, de nem ismerjük el azt a szekularizmust, teljes evilágiságot, amely tagadja a Teremtőt. A keresztények humanizálják a világot, befejezik a teremtést, és majd az előkészített nagy ostyát a teremtő Lélek változtatja át, amikor végül Isten lesz minden mindenben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..