Homíliavázlat: „Valóban föltámadott!”

Ez az ősi ének, melynek gondolatait Szent Ambrus írásai sugallták, összefoglalja üdvösségünk történetét. Ennek középpontjában húsvét misztériuma áll. „Áldott éj, a halál bilincsét ekkor törte szét Krisztus… Ó, milyen csodálatra méltó atyai jóságod hozzánk! Ó, kimondhatatlan szeretet és jóság, hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte. Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke, hogy Krisztus legyen váltságának díja! Ó, szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!” Az örömujjongásban az egyház paradox, meghökkentő kijelentéseket tesz: „szükséges” volt Ádám vétke, „szerencsés vétek”! Az örök Atya üdvösségtervében már előre látta a lázadó szabadságból származó rossz és bűn megváltását, Jézus Krisztus kereszthalálig menő engedelmességét és feltámadását, tudta a betegségre az orvosságot, a szenvedésre következő föltámadt élet örömét. Ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem, ahogy Pál apostol hirdette (Róm 5,21- 6,14). „A keresztség által Krisztussal együtt a halálba temetkeztünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által föltámadt halottaiból, úgy mi is új életet éljünk.”

A régi ember meghalt, és Krisztussal együtt már új életet élünk. „Gratia est semen gloriae”, a kegyelem a dicsőség magva, hirdették az egyházatyák; a kegyelmi élet: megkezdett örök élet. Szent Pál hirdette ezt a korintusiaknak. Krisztus föltámadásával érvelt a mi feltámadásunk mellett (1Kor 15, 12-14,32): „Ha nincs feltámadás, Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a hitetek… Ha a halottak nem támadnak föl, akkor csak „együnk, igyunk, hiszen holnap úgyis meghalunk!” Ugyanezt hirdeti az Exultet is: „Mert semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad.” Ha nincs föltámadás, „ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél” (1Kor 15,19). Ám Krisztus föltámadt! Valóban föltámadt, alleluja!

Reménységünk megalapozott, mert hisszük, hogy Krisztus feltámadt, és ránk is a feltámadás vár. A végső ítéletkor és az egyetemes feltámadáskor Isten igazságot szolgáltat a történelmet átszövő számtalan igazságtalanságért, az ártatlanok szenvedése is vigasztalásba torkollik, mert Isten letöröl szemünkről minden könnyet. XVI. Benedek a reményről szóló enciklikájában a nem hívő Theodor W. Adornóval dialogizálva idézi a filozófus véleményét, azt a posztulátumot, hogy a világban lévő szenvedést és igazságtalanságot csak a halottak, a test föltámadása szüntethetné meg. Ám ez a távlat idegen volt a frankfurti filozófustól. A pápa hitünk és reményünk bizonyosságával válaszol: az emberré lett Krisztus, aki értünk meghalt és feltámadt, megszerezte a megváltást: lesz végső jóvátétel, amely helyreállítja a jogot és az igazságosságot. „Meg vagyok győződve arról, hogy az igazságosság kérdése a tulajdonképpeni, mindenesetre a legerősebb érv az örök életbe vetett hit mellett” – írja a pápa. Persze csak azok számára, akik hisznek az igazságos és szerető Istenben, aki az embert örökkévalóságra szánta.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.