Fotó: Lambert Attila
Bíró László az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás hetedik, Megerősödni a gyermeknevelésben című fejezetét választotta témául. Bevezetőjében a pápai dokumentumból idézett, fontos kérdéseket felvetve: Minek tesszük ki gyermekeinket? Kire bízzuk szórakoztatásukat? Kik vezetik őket? – ezeknek a kérdéseknek az átgondolására kérte a résztvevőket a családreferens püspök. Ferenc pápát idézve hangsúlyozta: a nevelő – sem a szülő, sem a lelkipásztor, sem az iskola – nem törekedhet arra, hogy a gyermekek minden élethelyzetét uralja. Bizonyos folyamatok szeretettel való elindítására kell törekednie, ezzel tehet a legtöbbet azért, hogy felkészítse a fiatalokat a kihívásokra. A családreferens püspök Ferenc pápa nyomán az integrálva nevelésre buzdított, arra, hogy a szülő, az oktatási intézmény és a plébánia legyenek egymás szövetségesei. Bíró László azt kérte a családpasztorációban tevékenykedőktől, gondolják át az összefogás lehetőségét.
Tokár János, a KaPI intézményvezetője a gyermekek etikai nevelésében a türelmes realizmust jelölte meg követendő hozzáállásként. Előadásában kifejtette, az erkölcsi nevelés terén nem szabad azonnali eredményeket várni, és nem a „gyerekkel kell megváltatni a világot”. A neveléssel kapcsolatos gondolatait számos gyerekkori emlékkel, és tanári éveinek tapasztalataival illusztrálta.
A kit nevelünk? kérdést vizsgálva Piaget és Lorenz elméletét idézte. Hangsúlyozta, az ember életében az első hat év meghatározó jelentőségű, és rámutatott arra, hogy az öröklődés (60 százalékban) és a külső befolyás (40 százalékban) egyaránt szerepet játszik a gyermek személyiségének alakulásában. „Hozott anyagból dolgozunk, de ez nem ment fel bennünket a felelősség alól. A megértés feladat, és a felszínesség sokat árthat” – szögezte le. Hozzátette: tavaly megkezdődött az új Nemzeti Alaptanterv kidolgozása, amely a gondolkodási struktúrák és az érzelmi folyamatok formálására kívánja helyezni a hangsúlyt. A nevelő (és a szülő) elsődleges feladatának a „hiteles felnőttséget” jelölte meg.
A Mire nevelünk? kérdést vizsgálva Tokár János figyelmeztetett a negatív beállítódásainkra is: nemegyszer megfelelési kényszert alakítunk ki a gyerekekben, és sok esetben az a gondolat vezet minket, hogy „nekik jobb legyen, mint nekem volt”. De nem nevelünk-e így kis diktátorokat, illetve nem várunk-e túl sokat a gyerekektől? – vetette fel a kérdést az életpályája jelentős részét tanárként, illetve iskolaigazgatóként eltöltött előadó, aki vallja: a jóra irányuló fel- adat kiszorítja a rosszat, mivel nem ad alkalmat arra. A rosszal ugyanakkor szembe kell nézni – hangsúlyozta Tokár János.
A pasztoráció és a katolikus iskola kapcsolatáról szólva kifejtette véleményét azzal az állásponttal szemben, mely szerint a katolikus iskola elvonja a plébániától a fiatalokat, és katolikus jellegét igazából semmi nem indokolja, hiszen feladata az oktatás és a nevelés. Tokár János rámutatott: a katolikus iskola a katolikus értelmiség nevelésének terepe, amely a világi iskolákkal szemben a hitre nevelés közegét biztosítja. Tízszer annyi fiatal jár katolikus iskolába, mint ahány jelen van a katolikus plébániák életében. Ez a szám is azt mutatja, hogy az oktatási intézmények kiváló lehetőséget jelentenek a fiatal korosztály elérésére és hitre nevelésére. Az iskola előnyei közé tartozik, hogy alkalmat nyújt a gyerekekkel való mindennapos találkozásra, lehetőséget kínál a hit, a műveltség és az élet közötti szintézis, valamit a keresztény antropológiára épülő értékrend kialakítására, a közösségi normák és a keresztény életszemlélet átadására. Az iskolában az egyes tantárgyak oktatása során és a jelképek szintjén is jelen van a vallás a gyerekek mindennapjaiban. Az előadó feladatként jelölte meg a szülőkkel való kapcsolattartást és az öregdiákok bevonását az iskola életébe, ami a hosszú távú elköteleződést segíti elő. Tokár János szerint rendkívül fontos a lelkipásztor és az iskola szoros együttműködése, ez mindenki számára előnyökkel jár. Előadását egy Gandhi-idézettel zárta: „Mi magunk vagyunk a változás, amit látni szeretnénk a világban.”
Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató előadásában elsősorban arra a kérdésre kereste a választ, hogyan segítheti a lelkipásztor a családokat a nevelésben. A neveléskutató véleménye szerint komoly gondot jelent az átfogó katolikus nevelési szemlélet hiánya. Joseph Kentenich, a Schönstatt mozgalom alapító atyja ezért kötelezte el magát pedagógiai rendszerének népszerűsítése mellett. Ez – korát megelőzve – olyan irányok felé mutat, melyeket a modern neveléstudomány és az agykutatás is alátámaszt. Kentenich atya pedagógiája mély, alapos és szakszerű, s olyan szemléletmódot nyújt, amelynek segítségével megoldást találhatunk mindennapi nevelési és önnevelési problémáinkra.
A neveléskutató előadásában az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításból idézett, megmutatva, hogy a Ferenc pápa által megfogalmazott nevelési irányok az általa képviselt szemlélettel összhangban az érzelmi intelligenciára és a készségfejlesztésre helyezik a hangsúlyt. Kiindulásként elméleti megközelítést adott: az érzelmi terület minden agyközpontunkban jelen van, behálózza az egész agyat. Ezen a hálón keresztül mozdítható meg az egész személyiség. „Csak az kerül be a tudatalattiba és így a hosszú távú memóriába, amit érzelmi hatások kísérnek” – fogalmazott az előadó. Majd az adottságok és a készségek viszonyát vizsgálta, és leszögezte: a biológiai, fiziológiai és idegi adottságok mindössze húsz-harminc százalékban határoznak meg minket, és ezek iránya is megváltoztatható. Figyelmeztetett arra, hogy a készségek csírájukban vannak jelen az emberben, kialakításukban fontos szerep jut a nevelésnek. Megkülönböztetett kognitív, affektív, konatív és társas készségeket. A kognitív szint – az IQ – csupán húsz- százalékos arányt képvisel a készségek között, ám az oktatásban az erők kilencvenkét százalékát ennek a fejlesztésére összpontosítjuk. Ezzel szemben az affektív szint – amelynek fejlesztését Ferenc pápa is szorgalmazza – háttérbe szorul az iskolai nevelésben. Ezért nagy felelősség hárul a családra. Az affektív készség a jelenlegi körülmények között nem tud megfelelően kifejlődni, ezért uralkodik társadalmunkban a közöny. A konatív készség tesz képessé a nyitottságra, a motiválhatóságra és a kötődésre – Isten felé is. A négy gyermeket nevelő édesanya hangsúlyozta, hogy e készségek alakíthatók, fejleszthetők, mégpedig az élmény, a tapasztalás és az azonosulás útján. Az előadó Ferenc pápával összhangban részletesen szólt az affektív készségekről: az érzések azonosításáról; az azonosulás, az együttérzés, az empátia átéléséről; a vágyteljesítés késleltetéséről; az indulatkezelésről; a kritika fogadásáról és megfogalmazásának módjáról. Mindezek elsajátításával jobbá, kiegyensúlyozottabbá válhat a családi élet.
Az előadások után a résztvevők csoportbeszélgetéseken dolgozták fel az elhangzottakat.
