Báta visszavár
Fotó: Lambert Attila

 

– A Klastrom-hegy, ahol vagyunk, különleges magassági pont, amelyről messzire ellátni többfelé is: a Duna felett Szekszárdig, Kalocsáig, Bajáig és a Bácskáig, s még a pécsi tévétorony is látszik – mondja Sümegi József állandó diakónus, a bátai kegyhely őre. – Történetileg is érdekes hely ez: Várad mellett Szent László egyik leginkább említésre méltó alapítása, ahol valaha jelentősebb bencés központ működött, mint Pannonhalma.
– A XIV. században eucharisztikus csoda történt itt, amely uralkodóink által is szívesen felkeresett nemzeti zarándokhellyé tette Bátát. 1526-ban innen indultak a mohácsi csatába a magyar urak, és a török 1539-ben csak azért indított hadjáratot, hogy a népszerű kegyhelyet – ráadásul éppen úrnapján – elpusztítsa. Csak a négyszázadik évfordulóra készülve épült a hegyen új templom, méghozzá egészen rendhagyó: falai fehérek, mennyezete kazettás, sárközi motívumokkal díszített. Ez az egyetlen magyarországi eucharisztikus kegyhely, amelynek plébániáját a közeljövőben – a 2020-as eucharisztikus világkongresszusra is tekintettel – lelkigyakorlatos házzá fogják alakítani, hogy a jelenlegi tizen­öt szálláshely mintegy duplája várja a zarándokokat.
– Jövőre visszatérünk ide – tekint a templom homlokzatának keresztjére Madocsai Bea, a zarándoklat szervezője, az egyedül maradt szülőknek segítséget nyújtó AVE-kurzus hazai elindítója, a Magyar Katolikus Rádió munkatársa. – Két éve már volt egy egyedül­álló szülők számára szervezett zarándoklatunk, akkor a franciaországi Paray-le-Mo­ni­al­ban jártunk. Azóta gondolkodtam, mi legyen a következő helyszín. Aztán egy interjú kapcsán, amit készítettem, képbe került Báta. Megkérdeztem Udvardy György püspököt, hogy mit szólna, ha idejönnénk. Üdvözölte a tervet, sőt ő fogadta volna a csoportot, ha erre a napra nincs éppen más kötelezettsége. Ám megbeszéltük, hogy jövő ősszel újra eljövünk, és akkor vele zarándokolhatunk.
Az idei találkozónkat a gyermekeinkért ajánljuk fel. Azt akarjuk tudatosítani, hogy Isten még nálunk is jobban szereti őket, és a legjobbat akarja nekik. Semmit sem tudtunk velük kapcsolatban annyira elrontani, hogy ő ne tudná helyrehozni.
Közel húsz éve már, hogy az Emmánuel közösség AVE-hétvégéket szervez egyedülálló szülők számára, hogy a gyógyító Istenre irányítsa a figyelmüket, aki képes kiemelni a kríziseinkből. Amikor valaki becsapottnak, kihasználtnak, értéktelennek érzi magát, ennek óriási a jelentősége. Sokan erősödnek meg nálunk, képesek felülemelkedni a sérelmeiken, és legtöbbször javul a volt házastársukkal való kapcsolatuk is. Segítünk nekik belátni, hogy a gyermekeiknek mindkét szülőjükre szükségük van.
Nem egy katolikus maga is csak akkortól tud előítéletek nélkül gondolkodni az elváltakról, amikor a saját házassága válságba kerül. Az elváltak vagy válás előtt állók légüres térbe kerülnek a plébániájukon: a házas csoportba már nem járhatnak, az ifjúságiba pedig nem mehetnek vissza. Mi közösségbe hívjuk őket. Ezzel nem a válásnak „csinálunk reklámot”, hanem túlélni segítünk, és irgalmat gyakorolunk egymás iránt. Örömmel tapasztalom, hogy Ferenc pápa apostoli buzdítása, az Amoris laetitia hatására egyre több pap is támogatónkká válik: irgalmasabb, megértőbb, mint korábban.
– Zarándokhelyeket azért keres fel az ember, hogy új kegyelmekben részesüljön, és megújult szívvel mehessen tovább – kezdi prédikációját Kürtösi Krisztián plébános. – Mindenki kerülhet válságba, sodródhat a szakadék szélére, Jézus azonban így buzdít bennünket az evangéliumban: „Ne nyugtalankodjon a szívetek!” Időnként persze mégis mind nyugtalankodunk. Sötét időszakainkban csak Jézus szeretete és a belé vetett hit segíthet. Nem utasít el, amikor kételyeinkkel, kérdéseinkkel megszólítjuk.
Ma azért vagyunk itt, hogy testvéreinkben felfedezzük Isten jelenlétét; azét az Istenét, aki át akar bennünket ölelni úgy, ahogy vagyunk, és üdvösségre hív. Együtt, összekapaszkodva azokkal, akik hasonló kételyekkel, gondokkal küzdenek. Minden elvált és újraházasodott hívőt arra buzdítok: fájdalmaik, szomorúságuk ellenére legyenek tanúságtevők, és maradjanak az Egyház tevékeny tagjai.

*

A zarándoklat három nagy egységből áll, és mindhárom nagyon fontos. Az első az öt kilométeresre tervezett – de aztán jóval hosszabbra nyúló, már-már a választott nép sivatagi vándorlását idéző – gyaloglás Furkótelep és Báta között. Útközben rózsafüzért mondunk, és minden üdvözlégy előtt elhangzik valamelyik résztvevő gyermekeinek neve. Tűz a nap, repce- és búzaföldek, rétek között haladunk. A gyermekek után a volt házastársakért, minden elváltért, külön élőért és ebben a helyzetben szenvedőért imádkozunk. De a gyermektelenekért, az özvegyekért, az árva és félárva gyermekekért, a társra vágyókért, valamint a békéért, a konfliktusok elsimulásáért is mondunk egy-egy üdvözlégyet. Akárcsak a válságba került, de még megmenthető házasságokért. Közben kiderül, hogy eltévedtünk, és csak jó félórás késéssel érkezünk a kegytemplomba.
A mise után testvéri szeretetvendégség következik. Ennyire jó légkörű „ba­tyus­bálon” még soha nem vettem részt. Látszik, hogy mindenki a legjobb falatokat készítette a többieknek, és kínálgatja is bőszen, nincs menekvés. Levestől a süteményekig lenyűgöző a kínálat. Ez a közösség valóban tele van gondoskodó szeretettel.
A harmadik, a záró egység a dicsőítés. Az oltár előtt, közel húzódva az Úrhoz, és közel egymáshoz is. A sebzett gyermekekért, azt a Jézust szólongatva, aki sebeivel szerzett gyógyulást. – A kéréseinket már sokszor elmondtuk, a gyerekek gyógyulása már megkezdődött – mondja Bea. – Most ne a gondjainkra, hanem a gondoskodó Istenre koncentráljunk – kéri. – Áldjuk az Istent az áldásaiért.
Megindító az oltár körül álló, éneklő embereket látni. Az erejüket érzékelni, amely Istenre hagyatkozásukban is megnyilvánul. Szenvedéseken edződött istentiszteletük, „mégis-hitük” arról beszél: Isten számára nincs reménytelen élethelyzet.