Görögkatolikus lelkiség

A húsvét utáni negyvenedik napon az Úr Jézus mennybemenetelét ünnepeljük. Gö­rög­ka­tolikus egyházunk nem helyezte át a következő vasárnapra az ünnepet, hanem – a Szentírásra hagyatkozva – a napján tartjuk meg. Igaz, az Újszövetség nem írja, hogy ténylegesen a negyvenedik napon emelkedett Jézus a mennybe, de az esemény leírása előtt található egy fontos bizonyíték erre vonatkozóan: Feltámadását követően Jézus a tanítványainak „negyven napon át ismételten megjelent” (ApCsel 1,3), majd utána „vétetett föl a mennybe”. Mindenesetre ez a tény igazolja Jézus istenségét, isteni mivoltát: „felment a mennybe, és ül az Atyának jobbján” – amint a hitvallásban naponta imádkozzuk. A nagy üdvtörténeti események beteljesedéséből második és dicsőséges újraeljöveteléig már csak egy, a Szentlélek elküldése van hátra. Tíz nap múlva, pünkösd vasárnapján ezt is örömmel fogjuk ünnepelni.
Most azonban a mennybe emelkedő Jézusra, a megdicsőült Úrra irányítjuk lelki szemeinket. Liturgikus szövegeink nem győzik bemutatni, magyarázni, leírni, bőségesen értelmezni a meglehetősen rövid újszövetségi beszámolót az Úr mennybemeneteléről. Jellemző példája ennek az egyik énekünk a reggeli istentiszteletből: „Az angyalok csodálkozása s a tanítványok rettegése mellett dicsőséggel emelkedtél föl mint Isten a mennyekbe, hol fölemelt kapuk vártak reád, Üdvözítő; miért is a mennyei Erők álmélkodva kiálták: Dicsőség a te alázatosságodnak, Krisztus, dicsőség a te országodnak, dicsőség a te fölmenetelednek, egyetlen Emberszerető!” A szent liturgiában pedig többszörösen is énekeljük: „Emelkedjél föl az egekbe, Isten, és a te dicsőséged az egész földön.” Szinte az apostolokkal együtt buzdítjuk az Urat a fölemelkedésre, hogy minél hamarabb beteljesedjen már az üdvtörténetünk.
Megváltásunk végső mozzanataiban Jézus fel- és leszálló mozgásával találkozunk. A nagycsütörtöki szenvedései közben a porba alázták. Nagypénteken „fölszállott a keresztre”, hogy majd halála után „levevén a fáról… új sírba helyezzék” a nagyszombati nyugalom napjára. Még innen is van mélyebb számára, ami viszont az ember számára a legfontosabb: „leszállottál, Krisztus, a föld alsó részeibe, és összetörted a foglyokat letartó börtönök zárait”, amint az ünnepi ikon megjeleníti a megénekelt szöveget. A nagyszombat esti liturgiában már sürgetve szólongatjuk őt: „Kelj föl, Isten, ítéld meg a földet, mert te örökségül bírod mind a nemzeteket.” Hogy aztán húsvét éjjelén – és még negyven napig folyamatosan – énekeljük minden szertartásunkban: „Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott.” Érdemes ennek a kétirányú mozgásnak a bibliai alapjára is odafigyelni: Jézus „fölment a magasba, magával vitte a foglyokat, s osztott az embereknek ajándékokat. Az pedig, hogy fölment, mi mást jelent, mint hogy előbb le is szállt a lenti földi tájakra? Aki leszállt, az emelkedett minden ég fölé, hogy betöltse a mindenséget” (Ef 4,8–10).
Értünk is leszállt, értünk is fölemelkedett, hogy az ő dicsősége rajtunk is megnyilvánuljon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.