Hogy a születés örömhíre mindenkihez eljuthasson…

A felnőttként hallott híreket fegyverekről és falakról, majd annak a képeslap-leporellónak képeit, amelyet egy kisgyerek erőltetett rám a Születés-bazilika előtt. És magát a szavakat: „Fölment tehát József is Galileából, Názáret városából Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek hívnak, hogy összeírják Máriával, eljegyzett feleségével, aki áldott állapotban volt.” Végül pedig – különösen most, a Biblia évében – egy szentként tisztelt tudós filológus képét, aki fél életen át fordította, javította, szerkesztette és magyarázta a szentírási szövegeket, hogy ezek a szavak mindenkihez eljuthassanak.

Minden magyar nyelvű életrajza megemlíti, hogy Sophronius Eusebius Hieronymus, azaz Szent Jeromos Stridon városban született, amely Dalmácia és Pannónia határán fekszik, a mai Csáktornyától csupán tizenhét kilométerre – így talán kicsit magunkénak is érezhetjük őt. Az arisztokrata család a legjobb nevelést adta az értelmes fiúnak, aki már fiatalon Rómában tanulta a retorikát és a filozófiát. És az életet, hiszen az akkori világ központjában bőven volt alkalma a könyvek mellett a jómódú ifjak „hagyományos kicsapongásaira” is. Körülbelül tizenkilenc éves volt, amikor húsvét ünnepén Liberius pápa megkeresztelte, majd folytatta tanulmányait. Állítólag ekkor, Trierben kezdett el romlani látása, s ettől kezdve mindent tollba mondott. Bárhogyan is történt, nyughatatlan, minden tudás legmélyét feltárni akaró lelke tovább űzte: itáliai szerzetesi, majd keleti remeteközösségbe, Konstantinápolyba, végül vissza, Rómába. Közben hol a Szentírást, hol Vergiliust, Cicerót és Platónt tanulmányozta, megtanult héberül, Origenészt fordított, és amíg I. Damazusz pápa legszűkebb munkatársai közé tartozott, római arisztokrata hölgyeknek magyarázta a szent szövegeket.

Mindez azonban csak felkészülés volt élete fő művére. A pápa őt bízta meg az evangéliumok, majd az egész Szentírás latin fordításainak szövegvizsgálatával – amelynek nagy részét végül ő maga fordította le. Római irigyei és lobbanékony természete miatt szerzett ellenségei a pápa halála után nem tűrték meg tovább a városban. Betlehemben telepedett le, Jézus születésének helyszínén. Abban az időben alakult ki ugyanis a szent hely fogalma a keresztény gondolkodásban, és ebben a folyamatban nagy szerepe volt magának Jeromosnak is, aki egyszerre volt kolostort alapító remete és briliáns hitvitázó tudós. Számos levele, kommentárja, fordítása és tanulmánya maradt ránk, de kétségkívül a Vulgata az, amelyet a legtöbben olvastak tőle. Igaz, e néven, amely „elterjedtet” jelent, csak a XVI. századtól nevezzük Szent Jeromos Bibliáját.

Az egyháztanító több mint három évtizedig, haláláig élt Betlehemben. Ma ott egy barlang őrzi emlékét, ahol a legenda szerint a Szentírás fordítását végezte. Valójában azonban a kor fogalmai szerint hatalmas könyvtára és segítői is voltak a munkában – néha több száz sort is lediktált egy nap. Közben, immár felnőtt fejjel, tanulmányait is folytatta, tökéletesítette héber nyelvtudását, és ahogyan Szent Ágoston megjegyezte róla, minden könyvet elolvasott. Kolostora egy idő után a zarándokok egyik úti célja lett, betértek hozzá, hogy meghallgassák tanítását, vagy csak hogy hazavigyenek egy-egy műhelyében másolt szöveget. E nyüzsgő szellemi központ fenntartása, a „mecénások” meggyőzése pedig valóságos gazdasági bravúr volt.

A legenda természetesen ennél sokkal jámborabb képet fest Szent Jeromos betlehemi éveiről. Itt történt a jól ismert találkozás a sebesült oroszlánnal, aki azután – a Legenda Aurea tanúsága szerint – szolgálta a szerzeteseket. Jeromos feladatot bízott rá: „hogy a szamarat, amit azért tartottak, hogy a tűzifát hordja az erdőből, az oroszlán vezesse a legelőre, és odavezetve, ott őrizze. Így is lett, s a legelőre menet állandó útitársa, ott legbiztosabb oltalmazója volt a szamárnak, akár egy szorgos pásztor. Majd pedig, hogy ő is ehessen és a szamár is elvégezhesse mindennapi munkáját, szokott időben mindig hazaballagott vele.”

Miután fő művét befejezte, Jeromos egészsége egyre romlott, élete végére teljesen elveszítette látását. A föl-föllobbanó hitviták folytán egyre több barátjától szakadt el, kritikusai pedig már korábban sem kímélték. Az utolsó években ráadásul szaracénok veszélyeztették kolostora biztonságát, egyik támadás alkalmával menekülnie is kellett. S bár életének számos részletét jól ismerjük – főleg kiterjedt levelezésének köszönhetően -, halálának pontos évszámát nem tudjuk. 419-ben vagy 420-ban hunyt el, temetése napját pedig szeptember 30- ára teszik a legkorábbi források. Első nyughelye természetesen Betlehemben volt, később a római Maria Maggiore-templomban helyezték örök nyugalomba.