Hófehér hivatás

Az előadó gazdag tényanyagot vonultatott fel, ugyanakkor a történeti hűséggel előadott eseményeket olyan személyes vonatkozásokkal, illetve részletekkel illusztrálta, ami rendkívül érzékletessé tette az estét.
Az 1934-es magyarországi visszatelepedés után tíz évvel a tizenöt pálos atya többsége már magyar származású volt, s tizennyolc segítő testvér és ugyancsak tizennyolc fiatal, úgynevezett juvenista (gimnazista korú jelölt) kapcsolódott hozzájuk.

A szovjet hadsereg 1944-45-ös megjelenése új szakaszt jelentett a pálosok életében is. Akkoriban három helyen, Budapesten, a „Sziklában”, amit a közvélemény rövid idő alatt a „nemzet szentélyének” nevezett, Pécsett és Pálosszentkúton telepedtek meg a fehér szerzetesek. Ez utóbbi helyen (amikor számos lelkipásztor a menekülés mellett döntött a híresztelések hatására, miszerint a papi személyeket a szovjetek azonnal kivégzik), Vezér Ferenc perjel nem hagyta el híveit. „Vigyázzunk egymásra”, adta ki a jelszót a szovjet katonák erőszakoskodásának, rablásainak idején. Később, az 1951-es Grősz-perben koncepciós vádakkal halálra ítélték és felakasztották. Ugyanekkor két másik atya, Csellár Jenő és Bolyos Ákos tíz-tíz évet kapott; mellettük más szerzeteseket is elítéltek: összesen százötven év büntetést osztottak ki a pálosok között.

Arató László jól érzékeltette, hogy a szétszóratás, a pálosok titkos élete idején hogyan kapcsolódott össze – nem utolsósorban Bolváry Pál atya révén – a földalatti cserkészet és a földalatti pálos élet, amely elsősorban Pécsett működött.
1950. június 9-én hurcolták el – internálták – a pálos szerzeteseket. A kolostorból való távozás előtt Bolyos Ákos atya latinul így imádkozott társaival: „Magasztalja lelkem az Urat…”

Bihar Tádé atyától idézte Arató László, amikor két kivétellel valamennyi pálos szerzetest elítélték: „Elvittek minket a börtönbe, hogy ne evangelizáljunk. Nem sejtették, hogy akkor ott volt ránk a legnagyobb szükség…”
Minden megpróbáltatással együtt, s azok után is rendszeresen tartottak – túrázó-sátorozó társaságnak feltüntetve magukat – „fehér napokat”, valójában lelkigyakorlatokat a Mecsek völgyeiben.

Negyven év alatt több vértanút adtak a pálosok. Vezér Ferenc atya mellett idehaza, illetve a külföldre távozott szerzetesek között is titokzatos mérgezések és „balesetek” fordultak elő. Ilyen módon halt meg István atya, aztán Vincze Tihamér Svájcban, Csellár Jenő pedig Amerikában.
S mégis: amikor újrakezdhették nyilvános szerzetesi életüket, ugyanannyian voltak a pálos szerzetesek, mint ahányan 1934-ben hazatelepültek Lengyelországból.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..