Hívom és küldöm a családokat

Június: A szülők joga és kötelessége gyermekeiket önálló, a jó és az igazság mellett dönteni tudó emberré nevelni. A felnövekedett gyermeket azonban el is kell tudni engedni, a szülői támasz egy idő után akadállyá válhat. Az igazi szülő azonban sohasem hagyja magára gyermekét. Ebben a hónapban beszélgessünk a következő bibliai helyről: Lk 2,41-52! Kisgyerekkorunk óta él bennünk a jelenet: a tizenkét éves Jézusról szóló elbeszélés. A hitoktatónak nem volt könnyű megmagyaráznia, hogy a kis Jézus nem egyszerűen elszökött a szüleitől, meg hogy miféle szülők azok, aki három napig nem veszik észre, hogy nincs velük a gyermek. Nem egyszerű megmutatni ennek az elbeszélésnek mélyebb üzenetét. A Szűzanya, mikor megtalálják a gyermeket, „szemrehányó” szavakkal illeti Jézust: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged” (Lk 2, 48). Első pillanatban úgy tűnik, mintha a gyermek kamaszos lázadással szólna: „Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2, 49). Ezek „a szavak Jézus és Mária közé egy másik, végtelenül fontosabb akaratot ékeltek, amely másodrangúvá tett minden más kapcsolatot, még a hozzá fűződő fiúi kapcsolatot is” (Ramiero Cantalamessa kommentárja). Mária ugyan kezdettől fogva tudja, hogy a gyermek a „magasságbelinek” a fia, de más ezt tudni, és más szembesülni a ténnyel. Szent Bernát ehhez a jelenethez egy sajátos fogalmat kapcsol: az amor saporanst, a kóstolgató szeretet fogalmát. A Szűzanya „kóstolgatja” a fiáról való lemondást, amely majd akkor teljesedik be, amikor mintegy átadja nekünk Fiát a kereszten. Minden szülő megtapasztalja ezt, amikor gyermeke fokozatosan leválik róla: amikor először hagyja ott gyermekét az óvodában, amikor gyermeke először megy el a távoli városba tanulni, dolgozni. Ismerünk szomorú történeteket fiatalokról, akiknek sikertelen lett a házassága, vagy nem is voltak képesek valaki mellett elköteleződni, mert édesanyjuk nem tudta elengedni őket.

Hogyan engedtek el benneteket szüleitek? Hogyan éltétek meg gyermekeitek fokozatos leválását? Ezen a téren miért vagytok különösen is hálásak szüleiteknek? Miután hazatértek Názáretbe, a „gyermek engedelmeskedett nekik”. József és Mária „kóstolgatják”, mit jelent elengedni a gyermeket, de nem hagyják magára. A gyermek akkor tud engedelmeskedni szüleinek, ha a szülő nem hagyja idejekorán magára, kiszolgáltatva őt a széteső társadalom hatásainak. Olyan szép a tanító Jézusnak ez a kijelentése: „A Fiú nem tehet magától semmit, hanem csak azt, amit lát, hogy az Atya cselekszik. Mert amiket ő tesz, azokat cselekszi ugyanúgy a Fiú is. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz” (Jn 5,19- 20). Mintha Jézus emlékezetében felidéződnének a názáreti évek, ahogy Józseftől elleste a mesterségbeli fogásokat, édesanyjától a szeretet gesztusait. A kisgyermek még csak a szavakra figyel, a felnőttebb gyermek már az életünket követi vagy utasítja vissza. Jézus nemcsak azt tehette, amit mint Fiú a mennyei Atyánál látott, hanem azt is követhette, amit a názáreti otthonban elé éltek.

Minden szülő különösen szépet álmodik gyermekéről. Elengedni álmainkat és Isten álmait kibontani a gyermekből sokszor nem egyszerű feladat. Egy ismerős családban az egyetlen fiú, aki mindig mindent megkapott, apja jól menő ügyvédi irodáját volt hivatva átvenni. Egy szép napon azonban levelet hagyott hátra szüleinek, és bejelentette, köszöni az eddigi gondoskodást, de a saját lábára akar állni, elment Amerikába. A szülők nem értették, hiszen náluk jobban senki nem szeretheti a gyerekét, mindent neki és érte tettek: olyannyira, hogy mindig helyette döntöttek, nem tanították meg fiukat, hogyan választhat az értékes és értéktelen között, ők választottak helyette. Amiért meg kellett volna küzdenie, azt készen adták át neki. Elengedni, de nem magára hagyni – mondjatok erre pozitív példákat! Hogyan segíthetik a szülők a gyermeket Isten vele kapcsolatos elképzelésének felismerésében és megvalósításában?„A szülőket, mivel életet adtak gyermekeiknek, terheli a nevelés súlyos kötelessége, és ezért ők az első és legfontosabb nevelők. E nevelői feladat annyira jelentős, hogy ha hiányzik, alig pótolható. A szülőknek ugyanis az Isten és az emberek iránti szeretet és jóság olyan családi légkörét kell megteremteniük, mely a gyermekek egész, személyes és közösségi nevelésének kedvez. (…) A keresztény családban a gyermekeket kezdettől fogva arra kell tanítani, hogy (…) ismerjék meg és imádják Istent és szeressék a felebarátot, (…) a család vezeti be őket lépésről lépésre a polgári közösségbe és Isten népébe. A valóban keresztény család döntő szerepet tölt be Isten népének életében és fejlődésében.” (II. vatikáni zsinat, Gravissimum educationis, 5). Mostanában egyre nehezebb a szülői feladatot következetesen teljesíteni. A családot, de a gyermeket is sok kedvezőtlen hatás éri, bajos kitérni előlük. De nem is volna tanácsos, különben sohase válhatnának életre való emberekké. Nagyon fontos azonban, hogy meg tudják különböztetni a jót a rossztól, a szépet a csúnyától, az igazat a hamistól és a szentet a profántól. Korunk egyik legártalmasabb irányzata az erkölcsi relativizmus, az a nézet, hogy mindennek az értéke relatív. Ha a gyermek ilyen szellemben nevelkedik, nem lesz képes a valós értékek mellett dönteni, jelleme nem lesz szilárd és szembefordulhat szüleivel, embertársaival, sőt Istennel is.

A gyermek Jézus felnövekedve, felnőttként önálló életet élt, nem került bele erőszakos csoportosulások sodrásába, nem lett sem zelóta, sem vallási viták martaléka. Tudott önmaga maradni, hűségben küldetéséhez. II. János Pál pápa Az egyház Európában című apostoli buzdításában az evangelizáció felelősségéről szólva azt tudatosítja bennünk, hogy azok az emberek képesek evangelizálni, akik felnőtté váltak a hitben. Felnőtt pedig az, aki világosan lát, képes kritikusan megítélni a jelenlegi kultúrát, képes ellenállni a megtévesztéseknek, és hatni tud a kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai környezetre. Ilyen értelemben felnőtté, önállóvá nevelni a gyermeket nehéz feladat. Könnyebb és gyorsabb dönteni, illetve valamit megtenni helyette, mint kivárni, hogy maga „küzdjön meg” a megoldásért. Milyen nevelési hagyományokat hoztatok családotokból, szüleitektől, nagyszüleitektől? Hogyan tudtatok a gyermekekre ható romboló külső hatásokkal szemben fellépni? Idézzetek fel eseteket a családból, rokoni, ismerősi körből, amikor egy gyermeket sikerélményhez segítettetek azzal, hogy önállóan hozhatott meg egy szerencsés döntést, vagy oldott meg egy nehezebb feladatot!

Ha a gyermek érett, megszilárdult jellem, kialakult és helyes értékrendje van és tud magasabb célokért áldozatot hozni, akkor a szülők nyugodtan elengedhetik a kezét. Az ilyen gyermek akkor sem fogja szüleit elhagyni, ha önállóvá válik. Ahhoz, hogy ilyen emberré váljék, kell az a családi légkör, melyben a gyermek növekedhet „bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,52). „Törekedjünk növekedni a szeretetben, hogy növekedhessünk bölcsességben, korban és kedvességben!”

HÍVOM A CSALÁDOKAT, az Új Ember Kiadó, a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat és a MAKACS közös szentírásolvasó pontszerző játékára. A júniusi kérdés: Ki volt Dávid dédnagymamája? A kérdésre adott válasz 20 pontot ér, ha tartalmazza a helyes neveket és a pontos szentírási helyeket. Részleges válasz, például két névből csak az egyik – felezi a pontszámot, a szentírási helyek hiánya öt pont levonását vonja maga után. Aválaszokat a bibliatársulat értékeli, és az esztendő végén a legmagasabb pontszámot elérő válaszadó egy Veretes Bibliát (nagyméretű, díszes, aranyozott verettel), a második helyezett egy Családi Bibliát (nagyméretű, díszes), a harmadik helyezett pedig egy Konkordanciát kap. A válaszokat „Szentírás éve” jeligével az Új Ember Kiadó címére küldjék: 1053 Budapest, Kossuth Lajos utca 1. vagy e-mailben a biblia@ujember.hu címre. Beadási határidő: június 19.

A szerző az MKPK családreferens püspöke, a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke