Gyakran még azok is szkeptikusak, akik „hivatásszerűen” beszélnek, prédikálnak a hitről. Elterjedt álláspont, hogy csak a tetteinkkel kell tanúságot tennünk hitünkről. Az egyház tanítása ezzel szemben az, hogy szóbeli tanúságtétel nélkül nem is beszélhetünk evangelizációról. „Messzebb távon az élet legszebb tanúságtétele is kevés, ha nem kíséri és igazolja az, amit Péter apostol így fejez ki: »Adjatok számot reménységetekről.« Ezt a reménységünket ki kell fejteni a Jézus Krisztusról szóló világos és egyértelmű beszéddel. A Jó Hírt, amelyet először az élet tanúságtétele mutatott be, előbb-utóbb az élet igéjének hirdetése kell hogy kövesse. Addig nem lehet szó teljes értékű evangelizációról, amíg nem hirdetjük a názáreti Jézusnak, Isten Fiának nevét, tanítását, életét, ígéreteit, Országát és annak igazságát” – tanítja VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi című missziós enciklikájában.
Boldog II. János Pál pápa még tovább megy, amikor arról beszél, hogy minden missziós tevékenységnek üzenetünk elhangzását kell szolgálnia. „Az evangelizáció mindig magában foglalta annak egyértelmű meghirdetését – ami hatékonyságának mintegy alapját, középpontját és csúcsát képezi –, hogy Krisztusban minden embernek föl van ajánlva az üdvösség, mint Isten kegyelmének és irgalmának ingyenes ajándéka. (…) Ez a misszió, és az egész Egyház életének középpontja, az egész evangelizáció fundamentuma. Ennek meghirdetése kiemelkedő és helyettesíthetetlen fontossággal bír a sokféle missziós munkában, mivel bevezet »Isten szeretetének titkába, aki szoros személyi közösségre hív Krisztusban«, és megnyitja a megtérés útját” (Redemptoris missio, 44.)
A fentiek alapján az is teljesen világos, hogy mit kell tartalmaznia a missziós igehirdetésnek. Ez egyértelműen Jézus Krisztus személyéről és megváltó tetteiről szól, s a hozzá való megtérésre szólít fel. A nagy pápa így folytatja: „A hithirdetés tárgya Jézus Krisztus, akit megfeszítettek, meghalt és feltámadt: Őáltala szabadulunk meg teljesen és ténylegesen a gonosztól, a bűntől és a haláltól; Őbenne ajándékozza Isten az »új életet«, az isteni és örök életet. Ez az a »jó hír«, amely az embert és az emberiség történetét megváltoztatja, és amelynek megismerésére minden népnek joga van” (Redemptoris missio, 44.)
A titok ebben rejlik: valóban nem mindegy, miről beszélünk! Jézus Krisztus, az isteni Ige akkor szólal meg az emberek szívében, ha valóban őt hirdetjük! Isten nem valamilyen rejtett, „szupermisztikus” úton akarja elérni az embereket, hogy hitre jussanak. A mi ajkunkról szólal meg a tanítás, amely üdvösségre vezeti őket. „Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte meg Istent isteni bölcsességében, ezért úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirdetéssel üdvözítse a hívőket” (1Kor 1,21).
Bármilyen hihetetlen tehát, mérhetetlen jelentőséggel bír az emberek számára, hogy megnyitjuk-e az ajkunkat ezzel az üzenettel. „…Mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak, ha nincsen, aki hirdesse? Eszerint a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava által” (Róm 10,14.17).
Evangelizációs próbálkozásaink sikertelenségének egyik fő oka az, hogy nem beszélünk a hitünkről. Ha beszélünk, akkor nem a lényeget hirdetjük, és nem hívjuk meg hallgatóinkat a megtérésre. Pedig a Szentlélek ebben érdekelt, ezzel működik együtt. Szent Péter pünkösdkor egyetlen szentbeszédével – amely a fenti kritériumoknak természetesen példaszerűen megfelelt – háromezer férfit vezetett el a megtérésre. Mi gyakran háromezer szentbeszédet mondunk, és jó, ha egy ember megtér. Ideje lenne változtatnunk az arányokon.
