Hiába ítélték névtelenségre…

Már halála pontos időpontját is gondos kutatásnak kellett kiderítenie. Beke Margit történész megállapítása szerint 1951. március negyedikén hunyt el, nyolc hónapi börtönélet után, feltehetően szívtrombózisban. „Radó orvos őrnagy március 5-én egy férfit vitt a Mosonyi utcai kórházba, aki már a mentőautóban meghalt” – olvasható egy állambiztonsági iratban. „Miközben minden elhunytat név szerint említenek meg, a mentőautóban elhunyt nevét nem jegyezték be. Valószínűleg tehát Meszlényi Zoltán lehetett e névtelen” – mondja Beke Margit. Sírját a rákosi újtemetőben „egy temetőőr gondozta, sőt, még keresztfát is állíttatott föléje a szokásos emblémával, s ezzel a felirattal: Itt nyugszik Meszlényi Zoltán – és a név alatt – 1892-1951.” Hatvanban született, gimnáziumi tanulmányait Rimaszombatban, Budapesten és Esztergomban végezte. 1915. október 27-én szentelték pappá Innsbruckban. A következő évben teológiából doktorált. Különböző beosztások után 1926-tól érseki titkár, majd 1930-36 között irodaigazgató. 1937-től a kassa-rozsnyói apostoli adminisztratúra magyarországi helynöke, és 1940-től szinopei választott püspök. A budapesti egyetem rendkívüli tanára, 1941 és 1945 között a prímási birtokok jószágkormányzója. A kutatások során előkerült egy 1947-es levél, amelyben Mindszenty „teljes titoktartással" Drahos Jánost, másodikként pedig Meszlényi Zoltánt nevezte meg helyetteseként arra az esetre, ha ő meghalna. Mindszenty József elhurcolása és elítélése után az első káptalani választás Witz Béla mellett döntött, aki azonban nem vállalta el a kinevezést. A helyzetet súlyosbította, hogy az állam ki akarta kényszeríteni Beresztóczy Miklós megválasztását. A segédpüspök hangot is adott aggodalmának a káptalani választás szabadságát illetően. A második választás 1950. június 17-én Meszlényi Zoltán mellett döntött, aki elvállalta a tisztséget, mert csak így látta biztosítottnak az egyházmegye kánonjogilag érvényes kormányzását, s végül éppen ez vezetett vértanúhalálához. Káptalani helynökké választása után nem sokkal, 1950 június-júliusának fordulóján püspöki palotájának kertjében délután, a szokásos uzsonna elfogyasztása idején törtek rá, és hurcolták el. Kistarcsára internálták, ahol éjjel-nappal, télen és nyáron nyitott ablaknál kellett tartózkodnia. Egy szalézi szerzetes pap kiszabadulása után elmondta: találkozott Meszlényi Zoltánnal, aki rossz testi-lelki állapotban volt, mégis ő ismert rá a papra, és még a pulóverét is nekiadta. Az alábbiakban Major Sándor kismarosi plébános személyes emlékek alapján idézi fel a mártíromságot vállaló püspök alakját.

1944 szeptemberében kezdtem meg tanulmányaimat az esztergomi szemináriumban. Meszlényi Zoltán segédpüspök volt a prodirektorunk. Minden vizsga után az indexeket az egyik hallgató elvitte hozzá aláírásra. Egy alkalommal rám került a sor. A szeminárium ablakából figyeltem, mikor vonulnak le a délutáni zsolozsmáról a kanonokok a bazilikából, köztük a püspök úr is. A bazilikához vezető feljáróval szemben lévő, kétszintes épületben lakott. Bekopogtam hozzá, s láttam, kezében a breviáriumot tartja. Mint szemtelen kispap, megkérdeztem: „Püspök atya, fönn a bazilikában most végezték el a zsolozsmát. S mégis újra kezdi?” Erre ő, a maga kissé szlovákos akcentusával így válaszolt: „Á, fiam, ázs ott nem ért semmit!” Kispapként néha bizony megbotránkoztunk, amikor láttuk, a kanonokok nem mindig méltóan végezték a zsolozsmát. Meszlényi püspök az ilyen alkalmak után lelki kötelességének tartotta, s újra imádkozott. Rendkívül imponált nekem ez a vonása. Egy másik, személyéhez kapcsolódó élményem már az ostrom idejére esik. 1944. december nyolcadikától hónapokig a pincében éltünk, közben Esztergom két alkalommal gazdát cserélt. A kispapok egy része a szeminárium alatti óvóhelyen húzta meg magát, az elsőéveseket, köztük engem a szeminárium szomszédságában lévő kanonoki épület pincéjében helyeztek el. Itt tartózkodott Meszlényi püspök úr is. A szemináriumban nem volt rádiónk. A püspök odaadta nekünk a sajátját, „hallgassátok csak, tőletek úgyis megtudom, ha valami fontos hírt mondanak be”. A kispapok érdekében le tudott mondani a sajátjáról. Az akkori szóbeszédben azt hallottam róla: mint a prímási birtokok jószágigazgatója, rendkívül keménynek és következetesnek bizonyult, de ha az övéből kellett bárkinek segítenie, mindig megnyilvánult nagylelkűsége.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..