Hetvenötből ötvenöt

Annáról is olvasunk, aki „magasztalta Istent, és beszélt róla mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak”. Áttételesen ezzel a szándékkal alapították a lapot Possonyi László, Aradi Zsolt és Balla Borisz, a katolikus írók második nemzedékének tagjai. Az egyre fenyegetőbb német befolyással szemben a keresztény elvek képviseletét és a francia szellem alaposabb megismertetését tűzték ki céljukul. S hogy ezzel párhuzamosan a magyar kultúra értékeire való nyitottságuk is megértésre talált, az is bizonyította, hogy az induló folyóiratnak Babits Mihály is küldött verset. Aki fellapozza a Vigilia háború előtti számait, kivételes élményben részesül. Az akkori magyar kultúra legjelesebbjei írtak bele rendszeresen, felsorakoztak körülötte zenetudósok, műkritikusok, történészek, s mind erősebben kötődtek hozzá a harmadik nemzedék fiatal írói (Rónay György, Sőtér István, Thurzó Gábor, Toldalagi Pál és a többiek). Az imádságos érzületet a korszak jelentős katolikus teológusai és bölcselői (a beköszöntőt író Schütz Antal) mélyítették el, s a kezdet kezdetétől vigyázó szemmel jelen volt Sík Sándor, aki máig érvényes tanulmányát közölte a katolikus irodalom problémáiról. Az alapítók saját zsebükből finanszírozták a lapot. Előbb-utóbb a látóhatár szélén megjelent a csőd komor fellege. Ekkor sikerült megnyerni főszerkesztőnek Mécs Lászlót, kinek jelenléte a siker garanciája volt, jóllehet Budapesttől távol teljesített papi szolgálatot, és rengeteg meghívásnak kellett eleget tennie. A nagy lunátikusért írt imádsága a háborús idők jelképes alakjává tette, működése a német követségnek is szemet szúrt. A második világháború befejezése után, 1946-ban indulhatott újra a lap, új főszerkesztője, Sík Sándor öntudatos bevezetőjével, amelyben Lukács György nézeteire válaszolt. Szerkesztőtársa, a jeles művelődéstörténész, Juhász Vilmos hamarosan az emigrációt választotta, ettől kezdve Síkot a szerkesztőbizottság tagjai, mindenekelőtt Doromby Károly, Mihelics Vid és Rónay György támogatták. (Ráfért a segítség: végigszenvedte a katolikus iskolák államosítását, melyben a vezérszerepet szegedi tanítványa, Ortutay Gyula játszotta, s ez még nagyobb keserűséget jelentett számára. A szerzetesrendek szétverése után részt vett a megalázó tárgyalásokon, döntenie kellett, ki térjen vissza a rend szűkre szabott keretei közé, és ki nem. Ez súlyos terhe lett, amelyet élete végéig cipelt.) A Vigilia ekkor is küldetést teljesített, kitartást adott, reményt sugárzott, Mihelics Vid jóvoltából ablakot nyitott a világra, otthont adott az irodalomból kiszorítottaknak, s magas színvonalú teológiai és hitbuzgalmi közleményeivel segítette a keresztény életérzés megóvását. A piarista gimnázium elvégzése után, 1955-ben az Új Ember kiadóhivatalába kerültem, de segítettem a folyóirat adminisztrációját végző volt bencés szerzetesnek, Joanelli Bédának (Alfréd volt a keresztneve) is, emellett az Állami Egyházügyi Hivatal által megbízott cenzornak vittem a tervezett szám gépelt anyagát, amelyet a szigorú hölgy Sík Sándor mélységes elkeseredésére minden alkalommal kíméletlenül megrostált. Sosem fogom elfelejteni, ahogy feszült arckifejezéssel fogadták érkezésemet a tartományfőnöki szobában, ahol Síkot „Krisztus mindenfelől” bekerítette (egyik legszebb versének címe). Sík nagyvonalúsága és szeretete tette lehetővé, hogy első dadogós írásaim megjelenhettek a Vigiliában. Mérhetetlen büszkeséggel szorongattam azt a példányt, amelyben a legelső, Fekete István Kele című regényéről szóló bírálatom volt olvasható. Utána mind több témáról írhattam, s legnagyobb örömömre rovatot is kaptam. Hosszú évekig számról számra jelentkezhettem a Zenei jegyzetekkel, melyeket Siki Géza álnéven jegyeztem, tanárként nem ártott az óvatosság, bár szerintem mindenki tudta, kit rejt a név, ám jóindulatúan szemet hunytak ténykedésem fölött. Egyre jobban beleláthattam a Vigilia működésébe. Sík Sándort mindinkább megtörte a ránehezedő nyomás, a békepapi gyűléseken való részvétel elhárításának erőfeszítései, a folytonos fenyegetettség, az állandó „amennyiben, annyiban” fordulatai. Amikor apámat Sík „rossz szellemének” nevezték és kihajózták a laptól, nagyjából visszavonult. Le akart mondani, de rendjét fenyegetve maradásra bírták, ez azonban névleges volt, a szerkesztés gondját Mihelics Vidre hagyta, aki a tartományfőnök halálát követően, 1963-tól óriási lendülettel kezdett munkába, igyekezett saját képére és hasonlatosságára formálni a lapot, amely némiképp elszürkült, változatlanul vonzó és tekintélyes maradt azonban Az olvasó naplója, a kor legszínvonalasabb irodalomkritikai rovata. Mihelics Vid végül súlyos szívbeteg lett. Halála előtt két héttel magához hívott, nem cserélném-e fel bicskei állásomat a Vigiliával. Mellette dolgozhattam volna. Néhány hét gondolkodási időt kértem. Váratlan halála megakadályozta, hogy megtisztelő ajánlatára nemet mondjak. Egészen eltörpült tudásom az övé mellett, s ízlésem is ellentéte volt az övével. 1968-ban némi huzavonát követően apám lett a főszerkesztő, s ekkor élte fénykorát a lap. Nyíri Tamás teológiai tanulmányai, Hegyi Béla interjúi, Belon Gellért írásai és apám íróbarátainak versei, novellái, tanulmányai, Ottlik Géza és a többiek jelenléte a hetvenes évek jó néhány szenzációját eredményezte, a Ki nekem Jézus? körkérdésre adott válaszok pedig külföldön is figyelmet keltettek. Ide kitüntetés volt írni, büszke vagyok, hogy sok cikkem jelenhetett meg a „nagyágyúké” mellett. A Lukács László vezette mai Vigilia változatlanul a hívő keresztény értelmiséget célozza meg. Fiatalok jelentkeztek, az ő elképzelésük és ízlésük fontos tényező. Mi, öregek, amint ez a dolgok rendje, lassan-lassan kikopunk. Mégis őrizzük azt a hagyományt, amelyet a nagyok képviseltek, s amely ma is meghatározza a Vigilia arculatát. Az én életemben, nevelődésemben, pályám alakulásában döntő szerepe volt, van, s hálás vagyok a kegyelemért, hogy velük dolgozhattam, tőlük tanulhattam.