Könyvespolcra: Harangok zúgnak bennem

Menekülve, az ég alatt keresi az igazi hazát, amelyet egykor megálmodott, és bűneiért, gyávaságáért ostorozott: „Sírnom, siratnom és káromkodnom kéne, / bedobnom kővel ezt a szerencsétlent, / de sietnem kell, sietnem haza, / hogy meg van-e még a boldogtalan, / bűnök hazája? hogy meg van-e még?” Látni lehet még reményt adó szivárványt az égen? Vagy csak temetőkben, sírok között gyászolhatjuk, amit elvesztegettünk? Ezekkel a kérdésekkel vívódik a költő, egyre kapkodóbb lélegzetvétellel, miközben lába alatt repedezni kezd a föld, „és vörös hangyák másztak elő a repedésből”. Talán mégis „törtet a jövő”? Meglehet a várva várt öröm, megkönnyebbülés korszaka mégis eljön? Várni kell, figyelni, nyitott szívvel, készségesen:

Ilyenkor jó behúzódni a házba
s levenni egy-egy álmot
a könyvespolcról,
Jézus még kisgyermek, most tanul
járni a vizek fölött,
billeg, imbolyog, megtámasztja
egy-egy napsugár,
nevet, ahogy érdemes nevetni.
(Törtet a jövő)

„Ki tudja, mi készül újra ellenünk?” – veti fel a kérdést a Két harmónikásban. Veszélyeztetett a lét, feje fölött óva kattog, amelyet mintha ítélettel zsúfoltak volna tele, s baljósan ketyeg a világ órája is:

De holnapra már csak a klorofil
Zöld szennye marad körülöttünk.
Hajunk, szemünk magányos forgószelekkel
röpül tovább a földről,
s helyünkön kihűlt széksorok csonkjai
és városok füstje marad.
(Nemzedéki dünnyögés)

A látomásos önpusztító világ, mintha annak a tilalomfákkal szegélyezettnek volna a folytatása, amely ellen Csoóri és társai lázadtak és küzdöttek. De a vitézlő harcos mellől fogyatkoznak a társak. Hunyt szemmel perlekedik a verssel, az is lázad ellene. „Minden igazságot ismerek már, / amelytől elhallgathat a fuvolaszó, / elhallgathat egy ország. / De hogy a vers mitől lesz hűtlen, nem tudom, / Ül csak most is a kémény mellett, / akár egy operált bagoly.”
„Tél van, dicstelen, kopár tél” – írja, s így tapasztalja, a lelkek is kopárok, sorvadoznak. S nem ígér jobbat a tavasz sem, miközben az Úr döbbenten szemléli a teremtett világot:

Húsvét siet a hegy mögül,
Virágzó fák követik a sorban
Utánuk semmi, csak egy fejsze
zuhan a zsenge iharosba.
(Közeleg húsvét)

A harangok azonban még zúgnak. Zengésük talán elnyomja a fejszék csattogását…

(Csoóri Sándor: Harangok zúgnak bennem – Nap Kiadó)