A belgiumi születésű Madeleine Cinquin huszonhárom évesen lépett be Párizsban a Sioni Miasszonyunk-rendbe (Notre- Dame de Sion), s haláláig hű maradt szerzetesi fogadalmához, pedig az engedelmesség nem kis áldozatába került ennek a jó eszű, hiúságra hajlamos, dinamikus természetű, sziporkázó humorú leányzónak. Mindig vonzódott a gyerekekhez, elöljárói utasítására tanított a rend iskoláiban Isztambulban, Tuniszban, Alexandriában, Kairóban, míg végül hatvankét éves korában teljesült az a régi vágya, hogy a legrászorulóbbakkal élhessen, és kiköltözhetett Kairó rongyszedőinek külső kerületébe, egy „bádogvárosba”. Egy primitív kunyhóban töltötte élete legboldogabb éveit, folyóvíz, villany nélkül, szeméthegyek szomszédságában, rovarok ostromának kitéve. Segített, ahol tudott, ha mással nem, jó szóval és mosollyal, aminek hihetetlen eredménye volt a különböző vallású és vallástalan nyomorgók körében. Időnként pénzgyűjtő körutakat tett, hogy szabadidőközpontot, iskolát létesítsen pártfogoltjai számára. Barátai segítségével szövetséget alapított (ASMAE), amely tevékenységét más országokra is kiterjeszti (Libanon, Szudán, Fülöp-szigetek stb.), s jelenleg is működik a nagyon szegény, beteg, erőszaknak kitett gyermekek és családjaik támogatására. Elöljáróinak engedelmeskedve nyolcvanöt évesen Emmanuelle nővér visszatelepült Franciaországba, ahol továbbra is aktív maradt: könyveket írt, hajléktalanokkal foglalkozott… Munkásságát 2002-ben magas szintű állami kitüntetéssel, a Becsületrend parancsnoki keresztjével jutalmazták. Emmanuelle nővér ágyhoz és oxigénpalackhoz kötve, kilencvenhét évesen is a boldogságról beszélt. Meggyőződése volt, hogy földi örömeinknek korlátai vannak, igazi boldogság csak a tökéletes szeretetben, a mennyben létezik, de már életünk során is ezer apró – és néhány nagy – alkalom adódik arra, hogy mintegy előízét élvezzük a végtelen boldogságnak. Magatehetetlenül is mosolyogva hirdette: A másik ember számomra a mennyország.
