Ez az 1950-ben kiadott miniszteri végrehajtási utasítással együtt, 1957-ben változatlan szöveggel újra kiadva, egészen 1990 nyaráig érvényben maradt. Talán azért tartjuk ezt az eseményt tragikusnak, mert még mindig visszariadunk az állampolgárok lelkiismereti szabadságának elfogadásától? Még mindig arról álmodunk, hogy a hitoktatást minden tanuló számára kötelezővé lehet tenni egy demokratikus berendezkedésű országban? Nem erről van szó. Azért volt ez tragikus, mert ezzel a rendelettel valójában nem valamiféle „polgári vívmány” valósult meg, nem is a valóban szabadon választható hitoktatás, hanem a hitoktatást majdnem teljesen lehetetlenné tevő, azt megszüntetni akaró ideológiai követelmény.
Még manapság is lehet az 1945-1949-es évek hazai történetének olyan értelmezésével találkozni, mintha hazánkban ezekben az években valamiféle forradalmi politikai küzdelem, „kultúrharc” zajlott volna. Valójában a megszálló szovjet hadsereg által hatalomra juttatott kommunista párt lépésről lépésre valósította meg diktatórikus programját. Természetesen folyt küzdelem, hiszen a keresztény Magyarországon a szülők és fiatalok a tiltakozás sokféle formáját alkalmazták, de ez a küzdelem sajnos nem lehetett sikeres a rendőrterrorral szemben. A tüntetéseket feloszlatták, a kezdeményezőket letartóztatták. Mindszenty József bíboros hercegprímást, Grősz József érseket bebörtönözték, a püspöki kar 1948 után jóformán nem tudott már élőszóval a hívekhez fordulni. 1948-ban az utolsó körlevél ezt a fontos szempontot is megemlítette: „Kedves híveink! Azokhoz akarunk szólni, akik a demokráciát féltik iskoláinktól s hitoktatásunktól. Nyugodtak lehetnek, az igazi demokratikus szellemmel nem fognak szembekerülni annak az egyháznak az iskolái s annak az egyháznak a hitoktatása, amely egyház az egyszerű nép oktatását s nevelését mindig elsőrendű kötelességének ismerte, s amely ösztöndíjakkal annyi s annyi szegény gyermeknek tette lehetővé a tanulást, a társadalmi felemelkedést.”
Csakhogy Rákosi Mátyás és Kádár János rendszere valójában nem a demokráciát féltette a hitoktatástól, hanem a magyarság kiszolgáltatottságát kívánta előmozdítani. Úgy állították be, hogy a társadalom szabadságát szolgálják. A hitoktatás szabadsága ellen az első csapás a tanév végén két meghatározott fél napra korlátozott beíratás volt. A szülőknek személyesen kellett megjelenniük, vagy egyikük írásbeli kérelmével kellett a másik szülőnek jelentkeznie. De ez nem volt minden. A szülőket fenyegetéssel, munkahelyi hátrányok kilátásba helyezésével, gyermekük továbbtanulási lehetőségeinek beszűkülését hangoztatva igyekeztek „lebeszélni”. Az Állami Egyházügyi Hivatal ebben is fáradhatatlannak mutatkozott. Nagyobb településeken egyre jobban kiszorították az iskolákból a hittant. Ha kisebb létszámmal is, egyre jobban áttevődött a vallásoktatás és nevelés súlypontja a templomi katekézisre. A terror ezt sem kímélte. Még a nyolcvanas években is igazoltattak a Rákóczi úti kapuk alatt diákokat, akik a Rókus-kápolna hittancsoportjához tartoztak. Felírták adataikat, s továbbtanulásuk lehetetlenné tételével fenyegették meg őket.
Meg kell emlékeznünk a fiatalok vallási neveléséért nagy áldozatokat hozó lelkipásztorokról. Nemcsak a Regnum Marianum közösséghez tartozó atyákra és világi munkatársaikra gondolok, de a tanító szerzetesrendek „szervezkedéseire” és sok más hivatásának élő papra is, akik sokévi börtönt is vállaltak a csoportos hitoktatásért, a fiatalság katolikus neveléséért. Ők a magyar katolikus egyház közelmúlt történetének nagy értékei. A rendszerváltozás évében, 1990. augusztus 20-án a püspöki konferencia nyilatkozatot adott ki a hitoktatásról, arra buzdítva a híveket, hogy éljenek a végre ismét szabad hitoktatás lehetőségével. Augusztus 30-án miniszteri rendelkezés szólt „a vallásoktatással összefüggő iskolai feladatokról”. Eszerint ha az egyházi fél a vallásoktatást az iskolában kívánja megtartani, akkor az iskola köteles biztosítani a szükséges tantermet (fűtéssel, világítással), és csoportonként heti két óra „védett” – vagyis más kötelező iskolai foglalkozás által el nem foglalt – időt, valamint a hitoktató zavartalan munkafeltételeit. A hitoktatásra való jelentkezés szervezése most már az egyház feladata. Mindnyájunk feladata pedig, de különösen a szülők kötelessége, hogy a rombolás évtizedei után előmozdítsuk Jézus szavainak hazai megvalósulását: „Menjetek el az egész világra, tanítsatok minden népet!”
