Három nap a Ladikon

Jó érzés ezekben a napokban Apostagon sétálgatni. Kézzelfoghatóvá válik, hogy az öröm a keresztényeké is. Bár a templom a legfontosabb találkozási helyünk, nemcsak ott követhetjük Krisztust. Egy fesztiválon is lehetünk keresztények, és egy fesztivál is lehet keresztény. Itt is minden megvan, ami kell egy nyári szabadtéri rendezvényhez: étel-ital, érdekes programok és bemutatók – idén például megismerkedhettünk a favágás rejtelmeivel és a csillagok világával – játék, szálláslehetőség és persze zene.

Az a jó a Ladikban, hogy nem egy szigorúan körülhatárolt zenei irányzatot képvisel. A közös pont ezekben a zenekarokban az elkötelezettség a keresztény értékek mellett. Itt sokféle zenei irányzat megfér egymás mellett, és sokan megtalálhatják a maguk ízlésének megfelelő hangokat. A tizenöt fellépő között hallhattuk a jazz-rockos Sót, a rappelő Ösztönt, a bluesos Last Chance Bandet, csendesebb dallamokat Rőmer Károly barátaitól és keményebb hangzást a Borka Bandtől. Számomra a fesztivál egyik meglepetése az EHUP (Egy Húron Pendülünk) zenekar volt. Az együttes az utóbbi években egyre rockosabb hangzás felé nyit, most mégis az apostagi zsinagógában léptek fel, ahol a helynek inkább megfelelő akusztikus gitárokra cserélték az elektromos hangszereiket. Bár az elektronika nem segítette őket, és a nyolctagú csapatból csak négyen voltak jelen, mégis amint a húrok közé csaptak, elragadott a lendületük. Jó volt őket hallgatni, mert ez a négy srác ott a zsinagóga egyik szegletében száz százalékig belemerült a zenébe. Saját szövegeik mellett Ady Endre és Tóth Árpád verseit énekelték néhány spirituáléval fűszerezve; de akár versekből, akár saját élményeikből merítették az ihletet a dalokhoz, mindegyik nótából áradt a lendület és az élet.

És kell a Ladik Fesztivál is. Kell, hogy legyen olyan hely, ahol találkozhatunk, ahol énekelhetünk, ahol ünnepelhetjük, hogy Isten örömet, zenét és életet ad nekünk. Kell, hogy rátaláljunk egymásra, hogy megbecsüljük a zenekarainkat, és hogy szívünket Istenhez emeljük. Kell, hogy mi is ott legyünk. Jövőre is!A találkozó talán legnagyobb meglepetése Vikidál Gyula fellépése volt. Engem lenyűgözött az alázat, ahogyan ez a több mint negyven éve színpadhoz szokott ember a mikrofonhoz lépett. Nem játszotta a sztárt. Néhány mondatban mesélt a hitéről és a hazaszeretetéről, aztán kieresztette a hangját. Elsősorban színpadi szerepeit idézte fel. Aki az előbb még Pilátusként állt előttünk, a következő percben már a fáraó volt, majd pravoszláv pap, tanító, Dobó István és persze Koppány lett. Nem játszotta túl a szerepeket, de hangjával mégis be tudta tölteni a színpadot és a közönség szívét. A műsor csúcspontja az volt, amikor leült a színpad szélére, ahogy ő mondta: „ki a fényből, mégis kicsit benne”, és közösen elénekeltük a Honfoglalás című film betétdalát, „Kell még egy szó…”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..