Harmóniák szentje, Cecília

Tiszta zene, ébredést, éberséget szül. Tán ezért kérhette a II. században a jogtudós Tertullianus egyik barátjától: „Mutass valami zsoltárt, amely a lélek révületén született!” Ugyancsak ebben a században Szent Jusztin az Eucharisztia-éneket emlegeti.

Megkondul a harang
Szent Cecília templomának középkori tornyában, a Trasteverén, Rómában. „Caeli lilia, caecis via, aelia caecitate carens Égi liliomok, vakoknak út, munkálkodó, ki mentes a vakságtól” mindezek a Cecília név eredetére, jelentésére utalnak.

A pápát várták, lóháton érkezett a Via Appia katakombáiból, ahol bujkált. Ezt kérte tőle ugyanis Cecília, mielőtt a II. század közepén kivégezték: „Házamat templommá szenteljed.” Arrébb komor falú épület, a Pontiani-palota, ahol egy másik szent,
Római Franciska élt a középkor végén. Cecília az ókor végén.

A templomban néma csend. Arnolfo Cambio, a XIII. századi firenzei mester lebegő oltárbaldachinja alatt fekvő nőalak Cecília. Stefano Maderno, a reneszánsz művész alkotása. Márványszobor. Jobb kezén három ujját nyújtja ki, a balon egyet. A Három-Egy az isteni valóságra utal. A Vas megyei Gutaháza Szent Cecília tiszteletére szentelt kápolnája társul ide a XVIII. századból, Dorfmeister István oltárképe. Miközben halálba hajtja fejét a mártír, egy angyal pálmát nyújt neki. Ezt írták a kép alá: „Égetik, de el nem ég.” Háromszor sújtanak rá, de életre támad. Háromszoros vértanúja a Szentháromságnak.
Tiszta volt az élete, mint a zene hangja, amely egyenesen odafentről árad. Misztikus menedék a templom, ahol megszűnik az idő. A szentély IX. századi mozaik-apszisa alatt megleled a szépséget.

A Cecília ünnepére írt antifónában olvassuk: „Mialatt (esküvőjén) felcsendültek a hangszerek, a szent kérte az Urat, őrizze meg szívét és testét szeplőtelenül.” Innen attribútuma, az orgona, melynek „királynői hangja” füllel hallhatatlan zenére utal, amit Cecília a lélek szentélyében hallott: az isteni szeretet zenéjét. Erről írhatta ugyancsak Rilke: „Valahol van a zene, mint ahogy / a fény valahol messzi hang a fülben.” Cecília, „az előénekes” az ének és az istendicséret szentje, a harmóniáé, amely az élet átkelőjén megtartja az embert
korunk depressziójában is, amikor egyre fölismerhetőbbek az „elfojtott árnyoldalak”. Mert hol van az a jótékony melankólia, amelyet a meditáció és a lelki kreativitás feltételének tekintettek? A fogyasztói társadalom elfojtja ezt a melankóliát; depressziót emleget a lélektan. Századok óta vallják: a zene út, mely eloszlatja a szorongást, elvezet a szív minden érzéséhez.

Az egyház értékes zenéje régtől emeli az embert Istenhez, aki „betölti vágyait”. A musica sacra „a vágy nyelve”, fölébreszti a sötétbe bódult hangulatot. A modern spiritualitás azt is figyelembe veszi, hogy a hívőt sem kerüli el a nyomasztó hangulat, de nem kell küzdeni ellene; a szomorúság része életutunknak. Cecília ajánlja: egy szomorú dallam is megérinthet jótékonyan, hiszen a melankólia lehet alkotásra késztető, mint a művészetben. Önmagamra ébreszthet. De van vidám dallam is, csak nyissam meg számára szívemet komor perceimben: az örömdóm nyitva áll, „ahol az eszmék teremnek”.