„Ezt a nagy embert senki nem volt hajlandó eltemettetni” – olvassuk az özvegy, a Nemzeti Színház örökös tagja, Váradi Aranka naplóbejegyzését 1950-ből. 2010-ben pedig? Alapos fejtörésnek teszi ki a hivatalt, vajon mit is írjanak a gróf teljes egészében magánadományokból elkészült szobrának talapzatára. Kemény dió csakugyan: sem a polihisztoroknak, sem a megingathatatlan hazafiságnak nem kedveztek az utóbbi évtizedek. – Bánffy Miklós neve ugyanis önmagában minőséget képvisel – veszi át a szót Balogh Ernő kezdeményező, aki kisgyermekkora óta él a Bánffy-életmű bűvöletében. Regényeit és novelláit nem kisebb irodalmi tekintélyek éltették, mint Ady, Móricz, Szerb Antal, Kuncz Aladár, neki köszönhetjük, hogy operaházi intendánsként – amellett, hogy kibővítette az épületet – kiharcolta a két forradalmian új Bartók-klasszikus, A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára bemutatását, Tamási Ábel-trilógiáját nemzedékek óta az ő illusztrációival forgatjuk, de mint az Erdélyi Helikon főszerkesztője és a marosvécsi írótalálkozók lelke, valósággal Medicije volt a határon túlra szorult nemzetrész kulturális megerősödésének. Az Országos Képzőművészeti Tanács élén progresszív alkotók sorát támogatta az akadémizmus ellenében – élükön Vaszary Jánossal, Lyka Károllyal. És ha mindez nem volna elég: az első Bethlen-kormány külügyminisztereként ő járta ki, hogy Sopron és környéke visszakerüljön Magyarországhoz, a győztes hatalmak diplomatái között kivívott respektusának pedig felbecsülhetetlen szerepe volt abban, hogy Baranya felszabadult a szerb megszállás alól. Arról pedig Szegeden végképp nem feledkezhetünk meg, hogy 1934-ben ő vitte színre a Dóm téren másodízben Madách Tragédiáját – a két évvel korábban elhalálozott alapító, barátja, Klebelsberg Kuno előtti tisztelgésképpen, hatvan pengő tiszteletdíj ellenében… Pedig akkor már román állampolgár volt. A nemzetért érzett felelősségtudata arra vezette, hogy 1926-ban maga folyamodjék az állampolgárságért. Idehaza hamarosan meg is vádolták, hogy a román királyt kívánja a magyar trónra segíteni. Pedig egészen másról volt szó: Bánffy, aki végigtárgyalta a Trianon utáni békekonferenciákat Velencében és Genfben, pontosan ismerte Benešék hatalmi arroganciáját, kristálytisztán látta, hogy a békediktátum revíziójára vajmi kevés az esély. Sorsközösséget kívánt vállalni a határon túl rekedt magyarsággal, és egyúttal be akarta bizonyítani, hogy a nemzetállamok kora lejárt, helyette időszerű lenne a nemzetek egymást gyarapító együttélését tűzni a zászlóra, legalább a Kárpát-medencében, ahol közös történelmünk nemigen kínál más alternatívát. Percig sem csodálom, hogy minduntalan értetlenségbe ütközött. Miután ‘44-ben hasztalan szólította föl Horthyt, hogy haladéktalanul lépjen ki a háborúból, a román nacionalisták ellenben azzal vádolták, hogy maga gyújtatta föl a németekkel „Erdély Verszáliáját”, a bonchidai kastélyt. Míg a határ innenső oldalán rekedt feleségét a Major Tamás vezette Nemzeti Színház epizódszerepekkel alázta meg majd nyugdíjba helyezte, az új román hatalom szintén mindenféle gáncsoskodást latba vetett, hogy megakadályozza a mindenéből kiforgatott Bánffy visszatelepülését. Hetvenhat esztendősen, nagybetegen érkezett meg Budapestre, feleségére jóformán csak az utolsó hetek feladatai hárultak immár. A gróf újabb szomorú példája az Ady-féle soroknak: „Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik, / Lalla. Lalla, / Rokkanva ér el az éjszakáig.” Saját osztálya az Erdélyi történet társadalomkritikája miatt fordult el tőle, a kommunizmus hallgatott róla, mert gróf volt, és mert nemzeteszménye összeférhetetlen volt a bolsevik internacionalizmussal. Veszélyes elemnek számított életében és halálában, ahogyan mifelénk veszélyes elemnek számít mindenki, aki határozottan és bátran rááldozza egész életét eszményei megvalósítására. A szoborállítás hivatalos útvesztőiben magam is sokszor úgy éreztem: Bánffyt még ma is utoléri az értetlenség és a szűkkeblűség. De nekem is volt egy célom, amelyről nem voltam hajlandó letenni: hogy szentmise után a Fogadalmi templomból kilépve elsétálhassak a gróf szobra elé, megköszönni mindazt, amivel gazdagított egy életen át és amivel gyarapított egy – vagy talán két – nemzetet. Most, hogy ott lesz a Klebelsberg által alapított Nemzeti Történelmi Emlékcsarnokban példaképei: Brassai Sámuel és Kemény Zsigmond, valamint olyan mesterei és harcostársai, mint Székely Bertalan, Kós Károly, Bartók és Balázs Béla között, talán az egész magyar nemzet lelkiismerete nyugodtabb lehet egy kicsivel.
