Hang-sorok: Való világ?

Egy hegedű viszontagságai Itáliától Amerikáig című (magyar nyelven is megjelent) regényében írta meg…  Bell ízig-vérig modern művész. Médiajelenség, de nem súlytalan. Odaadó játékos. Könnyed vonókezelése nyomán gyöngyözve fakadnak fel a Csajkovszkij-versenymű édesbús dallamai. A hangszer ezer színben, gyönyörűen szól. Bell előadásmódja, noha a felszínen marad, ízléses és hatásos. A viharos tempójú harmadik tételnél különösen dinamikusan játszik. Lendülete „kimozdítja” helyéről, mint egy rongylábú rock’roll sztár, rogyasztja térdét, elhajol és köröz testével a zenére. Egész valója az ifjúság erejét, a szabadság mámorát közvetíti. A Camerata Salzburg csalódás. Alapvető tévedés negyventagú kamarazenekarra bízni a romantikus concerto kíséretét. Az arányok felborulnak, oda a feszültség. Teljesítményük felidézhetetlen, mint az unalom, amelynek okát sem tudjuk. Beethoven „gépiesen” tolmácsolt VII. szimfóniájánál sem sokkal jobb a helyzet, jóllehet Louis Langrée a koncert végének közeledtével pörög, forog, pózol; láthatóan egyre jobban élvezi saját karmesteri szereplését…

A vasárnapi Bartók-est élménye ugyancsak „kettős”. Mundruczó Kornél A kékszakállú herceg vára szcenírozott koncertelőadásával arra a kérdésre ad választ: Hogyan ne rendezzünk operát? Óhatatlanul eszünkbe juthat a klasszikus kabarészám felütése is: Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával…

A hangversenyterem – ezúttal alacsony drótkerítéssel szegélyezett, zsúfolt – pódiumának hátterében átlátszó, nejlonfalú ház, konyhával, nappalival és fürdőszobával; a tetőn, a villanypóznán, a vezetékeken fekete madarak, rigók vagy fecskék „hitchcocki” sokasága… A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara, a karmester (Kovács János), valamint a két szólista (Komlósi Ildikó és Polgár László) a „kertben” foglalnak helyet. A „házaspár” az előtérben, egy kutyaól mellett, kempingszéken ücsörög. Majd felállnak, leülnek, a tőlük elvárt világszínvonalon énekelnek, miközben a házban hat színész statiszta – hőseink lelki tusáitól szinte teljesen függetlenül – eljátssza egy többgenerációs család (kommuna?) (hétköz)napját az együttélés „örömeivel” beszélgetnek, söröznek, mosdanak, öltöznek, vetkőznek, füveznek, perlekednek, évődnek, tévéznek – aztán amikor jön az éj: elalszanak… Mire Bartók balladája véget ér, a néző (már ha még ébren van, és emeleti ülőhelyéről látta is a „házon belül” zajló eseményeket) rádöbben, hogy teljesen fölösleges a performance értelmét keresnie, mert az pusztán arra jó, hogy elterelje a figyelmet a lényegről, a zenéről és az énekesekről. Mundruczó üzenete: „Az ember személyes végzetének vállalása számomra legtisztábban a mindennapok egyszerűségében mutatható fel.” Ez idáig rendben is lenne… De azért kár, hogy Bartók „hetvenszer hét” módon értelmezhető, örökké modern remekműve mindössze ennyit mond számára…

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .