Hang-sorok: Való világ?

Egy hegedű viszontagságai Itáliától Amerikáig című (magyar nyelven is megjelent) regényében írta meg…  Bell ízig-vérig modern művész. Médiajelenség, de nem súlytalan. Odaadó játékos. Könnyed vonókezelése nyomán gyöngyözve fakadnak fel a Csajkovszkij-versenymű édesbús dallamai. A hangszer ezer színben, gyönyörűen szól. Bell előadásmódja, noha a felszínen marad, ízléses és hatásos. A viharos tempójú harmadik tételnél különösen dinamikusan játszik. Lendülete „kimozdítja” helyéről, mint egy rongylábú rock’roll sztár, rogyasztja térdét, elhajol és köröz testével a zenére. Egész valója az ifjúság erejét, a szabadság mámorát közvetíti. A Camerata Salzburg csalódás. Alapvető tévedés negyventagú kamarazenekarra bízni a romantikus concerto kíséretét. Az arányok felborulnak, oda a feszültség. Teljesítményük felidézhetetlen, mint az unalom, amelynek okát sem tudjuk. Beethoven „gépiesen” tolmácsolt VII. szimfóniájánál sem sokkal jobb a helyzet, jóllehet Louis Langrée a koncert végének közeledtével pörög, forog, pózol; láthatóan egyre jobban élvezi saját karmesteri szereplését…

A vasárnapi Bartók-est élménye ugyancsak „kettős”. Mundruczó Kornél A kékszakállú herceg vára szcenírozott koncertelőadásával arra a kérdésre ad választ: Hogyan ne rendezzünk operát? Óhatatlanul eszünkbe juthat a klasszikus kabarészám felütése is: Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával…

A hangversenyterem – ezúttal alacsony drótkerítéssel szegélyezett, zsúfolt – pódiumának hátterében átlátszó, nejlonfalú ház, konyhával, nappalival és fürdőszobával; a tetőn, a villanypóznán, a vezetékeken fekete madarak, rigók vagy fecskék „hitchcocki” sokasága… A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara, a karmester (Kovács János), valamint a két szólista (Komlósi Ildikó és Polgár László) a „kertben” foglalnak helyet. A „házaspár” az előtérben, egy kutyaól mellett, kempingszéken ücsörög. Majd felállnak, leülnek, a tőlük elvárt világszínvonalon énekelnek, miközben a házban hat színész statiszta – hőseink lelki tusáitól szinte teljesen függetlenül – eljátssza egy többgenerációs család (kommuna?) (hétköz)napját az együttélés „örömeivel” beszélgetnek, söröznek, mosdanak, öltöznek, vetkőznek, füveznek, perlekednek, évődnek, tévéznek – aztán amikor jön az éj: elalszanak… Mire Bartók balladája véget ér, a néző (már ha még ébren van, és emeleti ülőhelyéről látta is a „házon belül” zajló eseményeket) rádöbben, hogy teljesen fölösleges a performance értelmét keresnie, mert az pusztán arra jó, hogy elterelje a figyelmet a lényegről, a zenéről és az énekesekről. Mundruczó üzenete: „Az ember személyes végzetének vállalása számomra legtisztábban a mindennapok egyszerűségében mutatható fel.” Ez idáig rendben is lenne… De azért kár, hogy Bartók „hetvenszer hét” módon értelmezhető, örökké modern remekműve mindössze ennyit mond számára…