Sok minden felháborítaná az embert, ha a maga meztelenségében tárnák elébe; de ha mindezt a nevetés ereje világítja meg, akkor megbékélést hoz az ember lelkébe.” Nyikolaj Vasziljevics Gogol fogalmazta meg e gondolatokat. Az orosz realista irodalom alaphangját adó zseniális író neve szinte egybeforrt az emberi középszerűség, gyarlóság, maradiság és bűn gyógyító kifigurázásának gesztusával. Az idén április 1-jén kétszáz éve született szerző üzenete nemcsak saját népének fogékonyabb részét, hanem a Nyugaton olvasó kortársakat is felrázta. Sőt, írásainak elemi ereje azóta is eleven. Jobbak persze ettől sem lettünk, de önámítás nélkül kevesebb ürügy mögé rejtőzhetünk visszás emberi viszonyaink forgatagában. Gogol nevetése elevenünkbe vág. Felderít. Fényt derít. De a mélyén fájdalom lüktet. Az általa elbeszélt közös szörnyűségekből derülve magunkra ismerünk. Az író A revizor megszégyenült polgármesterével mondatja ki az ítéletet: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”
Tragikus sors jutott Gogolnak, a „nagy melankolikusnak” – ahogy barátja, Puskin nevezte. Jóllehet íróként – ha magányosan is – éveken át elismerés övezte, rövid élete vége felé, megtévesztett vallásosságának egyre hatalmasabb lelkiismeret- nyomasztó súlya alatt roskadozva zarándokként bolyongott külső és belső tájakon, hátat fordítva az irodalomnak. Jórészt lelki( félre)vezetője, a zordon Matvej atya épp csak Krisztusnak ellentmondó direktívái nyomán vált képtelenné e szorongó ember, hogy írói hivatását összeegyeztesse mindinkább Krisztusközpontú világlátásával. „Nem írni számomra azt jelenti: Nem élni.”Külső irányítású, túlkövetelésével istentévesztő önmegtagadásába csakhamar bele is halt. Negyvenhárom évesen.
Néhány évvel korábban, 1847-ben jelent meg Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből című kötete, melyben már nem irodalmi formában, hanem vallomásos hangú szövegekben igyekszik egyberendezni, hogyan látja a világ és benne az ember helyzetét, a kereszténység, Oroszország szerepét. Akik azelőtt dicsőítették az írót, most ellene fordultak. Nem kértek a prófétai vagy épp az alázatos hitet kérő hangból. A „haladó szelleműek" nem kémlelték az eget. Más idők voltak készülőben. Ma már tudjuk, hosszú távon mifélék. Gogol vagy az ő köpönyegéből előbújt Dosztojevszkij előrelátóak voltak. Erőtlen testben, a szellem erejével.
Felkavaróak a megtámadott Gogol szavai: „Bűnömül róják fel, hogy Istenről kezdtem el beszélni… Mi a teendő, ha egyszer muszáj beszélni Istenről? … Mi a teendő, ha olyan idők köszöntöttek ránk, hogy muszáj Istenről beszélni? Hogyan is hallgathatnánk, ha még a kövek is készek Istenről kiáltani? … Nem, az okoskodók nem hoznak zavarba azzal, hogy én erre nem vagyok méltó, és nincs ehhez jogom, közülünk bárkinek joga van hozzá.”
A társadalom fonákságait ostorozó humora, szatírája is kozmikus távlatokra utal. Az orosz misztikus író, Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij egész könyvet szentelt Gogol és az ördög témájának: „Gogol egész életének és munkásságának – saját bevallása szerint – az volt a legfőbb törekvése, »hogyan lehetne ostobának feltüntetni az ördögöt«. »Már régóta csakis azon munkálkodom, hogy az ember műveim olvastán nyíltan gúnyt űzzön az ördögből.«” Gogol Istenre hangoltsága nem élete végső szakaszának fordulata. „Tévednek, ha valamilyen új irányt tulajdonítanak nekem” – írja. A nem csak saját korának lelkiállapotát rögzítő szavai a gyógyítani kész orvos „kíméletlenségét” idézik: „Keresztények, ahelyett, hogy behívtuk volna házainkba, saját szülőházunk fedele alá, kikergettük az utcára, a kórházakba és a szegényházakba Krisztust, és azt gondoljuk magunkról, keresztények vagyunk. A kereszténység nem hatja át az életet, az élet nem hatja át a kereszténységet, külön utakon járnak, és minden nappal még jobban elkülönülnek egymástól. … Az egész modern európai emberiség ettől az ellentmondástól szenved.”
Ha csakugyan figyelmesek vagyunk, jó másfél századdal az író halála után tisztábban áll előttünk a halálba gyötört ember és a derékba tört életmű, melynek üzenete a mi látóhatárunkon is dereng: „Ne holt lelkek legyetek, hanem élő lelkek.”
