Hangsorok: A Májusünnep királya

A Don Carlos II. Fülöpjeként Ferruccio Furlanetto debütált a budapesti Operaházban, aki Ghiaurov halálával, Nyesztyerenko, Raimondi, Ramey hanyatlásával lassan egyeduralkodó a basszusok között. Fülöp negyed évszázad óta érlelt szerepe, tele finom, gondosan kidolgozott „egyedi” részlettel. Ez az előadás elsősorban róla szólt. Már annak is súlya van, ahogy ifjú nejével, Erzsébettel imára vonul a Szent Jusztin-kolostor kápolnájába. Tiziano-portrék lényeglátását idéző karakter: őszülő hajjal, szakállal keretezett, kriptaszürke arc, amelyet mélyülő barázdák keskenyítenek. Szigorú-merengő szeme vizenyős-könnyes; hajlott hátára egy világbirodalom terhe nehezedik. Alakja szoborszerű, mégis csupa vibrálás, bizonytalanság; idegesen-komoran morzsolgatja elefántcsont fogantyús botját, babrálja-forgatja ékköves gyűrűit. Rodrigo (Posa márki) és Fülöp kettősében Furlanetto az érzelmek széles skáláját vonultatja fel hangban és játékban: dühkitörése intenzív, de rövid, a zsarnok Néró nevének említésére összerezzen, ijedt, gyors keresztvetése árulkodik leplezett szorongásairól. Búcsúzásként „gyűrűcsókra” nyújtja kezét a térdelő Posa felé, de mielőtt az megérintené, meggondolja magát, elindul, mutatóujjával nemet int: hiszen a márki reménybeli szövetséges, egy lélek az udvarban, akiben talán megbízhat, akitől – maguk között – már nem várja el a tiszteletadás ilyesféle jelét. Amikor Carlos a flandriai küldöttség élén megjelenik az autodafén, Furlanetto-Fülöp egyetlen elkapott pillantásában, fejcsóválásában ott a lemondás, reményvesztettség, segélykérés, a méltatlankodás; a „Te is, fiam, Brutus?” belső drámája. Nem esik ki uralkodói szerepköréből, védekezésül nem kap kard után, elvárja környezetétől, hogy lefegyverezze ellene lázadó gyermekét. Áriáját karszékében ülve kezdi el. Szeme csukva, rémálmaival küzd; könyököl, tenyerébe hajtott fejjel, el-elbólintva szendereg. Felriad, kezében Carlos arcképét forgatja, vélt megcsalásának, felesége hűtlenségének „bűnjelét”. Ritkán hallani ennyire megindítóan: „Ő nem, ő nem enyém, soha nem szeretett!” Furlanetto attól sem riad vissza, hogy a kifejezés kedvéért torzítsa-nyújtsa-fojtsa természetes szépségű, telt basszusát. A főinkvizítor és Fülöp kettőse tele feszültséggel: találkozásuk elején még a szék mellé térdelve, tiszteletteljes megadással fogja a világtalan agg főpap kezét, aki a szabadgondolkodó Posa életét követeli tőle. A király hiába csattan fel, tiltakozása hasztalan, a trón és oltár „harcában” meghátrálni kényszerül. Alárendeltsége akkor válik igazán világossá, amikor később az inkvizítor menti meg a nép haragjától. Furlanetto szerepértelmezése végtelenül emberi. Fülöpje soha nem válik „közönségessé”, erőszakossá. Alakításában inkább a király elszigeteltségét, érzékenységét, felesége iránti reménytelen szerelmét emeli ki. Szép példája ennek az a jelenet, amikor kettejük élesedő vitája végén óvóan öleli át a hűtlenséggel vádolt, ájult királynét; bűntudattal, zavartan, féltőn simogatja öntudatlan neje arcát. A feleszmélő Erzsébet riadt értetlenséggel reagál érzelmi elgyengülésére, és leplezni próbált viszolygással fordul el tőle. Carlos börtönében Posa holttestét látva Fülöp őszintén megrendül; fiától végleg eltávolodik, békülési kísérlete szánalmas pótcselekvés. A Szent Jusztin- kolostorban játszódó zárójelenetben a király és a főinkvizítor tehetetlen „statiszták”, Isten csendjében nincs döntő szavuk. A szerzetes (V. Károly) a szent hely oltalmába vezeti Carlost. Fülöp mindent elveszít: fiát, feleségét, bizalmasát, hatalma rendíthetetlenségébe vetett hitét. Neki szól igazán a szózat: „Amíg csak élsz a földön, / A szenvedés a sorsod! / Akkor fogsz lelni békét, / Ha rád borul a sír.”