Boldogasszony vendégségében

Szeged vallásos népéletének ősi tűzhelye az alsóvárosi Havi Boldogasszony kegytemplom és a köréje épült franciskánus kolostor, amely hosszú évszázadok óta sugározza fényét és melegét nemcsak a szegedi népre, hanem messze katolikus vidékekre is. A ferenceseknek már a város középkori életében is nevezetes szerep jut. Mostani templomuk, a magyar templomépítészetnek egyik legcsodálatosabb alkotása, a XV. század legvégén épül. A város hamarosan pogányok harmincadjára kerül, bár a többi meghódolt területhez képest szerencsés a helyzete. Khász-birtok volt, azaz közvetlenül a szultánnak adózott. Szeged népét mégsem ez mentette át a hódoltsági sors borzalmain, hanem a Boldogasszony-oltalma, amely lehetővé tette a magyar életnek és katolikus hitnek szakadatlan szegedi folytonosságát immár majd ezer esztendő óta. A szegedi franciskánusok nagy nemzeti hivatást teljesítenek. Ismeretes, hogy a török  csak Szent Ferenc alázatos és szegény fiait  tűri meg a hívek között. A szegedi kolostor hatalmas missziós területnek középpontja, amelynek köre egész Dél-Magyarországra kiterjed. Hatása egyetemes. A portától az  egész birodalom területére érvényes útleveleket  szereznek a szegedi klastrom szerzetesei.  A Csanád egyházmegye megmaradt, de  nagy szétszórtságban élő népét a szegedi  guardián kormányozta mint generalis vicarius.  A szegedi barátok voltak azok, akik városunkon kívül még tizennégy hódoltsági  hely lelki gondozását is ellátták. Az itteni híveket  a licenciátusok vagy félpapok, a hódoltság  korának híres világi apostolai vezetik,  akik rendszerint Szent Ferenc helyi kordás  társulatának is elöljárói és akik irányításukat  a szegedi kolostorból kapják. Az observans  szellem, Marchiai Szent Jakab és Kapisztrán  Szent János helybeli öröksége most virágzik  ki a szegedi talajon igazán. Gyökereit mártírok  vére is megszenteli. Talán ezekben az apokaliptikus időben lehetett a szegedi lélek  a legboldogabb: távol a világtól, távol az idő  és alkotás magasztos kísértéseitől a tökéletes  vigasságnak, a nagylelkű szenvedésnek vállalásában. A búcsújáró kultusz a XVII. században már virágzik. A barokk időkben a templom és a  kegykép új hivatást teljesít. Ismeretes, hogy Szeged megmaradt magyarsága a XVIII. században  és a következő század elején ötvennél  több délvidéki török dúlta falut száll meg és  telepít újra. Ezek a kivándorolt rajok továbbra  is megmaradnak az anyaváros szellemi hatása,  az Auxiliatrix Szegediensis oltalma alatt. A  havi búcsú most új jelentőséget kap: nemcsak  búcsújárás, azaz a vezeklés és elégtétel alkalma,  hanem hazatérés is. Legalább egy napra  megtérnek a közös múltba, a szegedi sors ősi  egységébe, a vér és hit misztikus közösségébe.  A kultusznak döntő része van abban, hogy  a Délvidék magyarsága megmaradt magyarnak  és katolikusnak. A kultusz harmadik nagy hatása a XIX.  század folyamán, a szegedi tanyavilág kialakulásával  bontakozik ki: az alsóvárosi barátok  a tanyai pasztoráció úttörői közé tartoznak. A havi búcsú a tanyavilágnak, bár területén új plébániák keletkeztek, most is pirosbetűs ünnepe.  Hazajönnek ők is a búcsúra, meglátogatják a városban maradt nemzetségüket és halottjaikat. Ez a csodálatos ősi kultusz, sajnos, mintha hanyatlóban volna. Szeged nagyvárossá lett.  Más tájakról sokan vándoroltak be, akik nem  asszimilálódtak Szeged vallásos levegőjéhez.  A helybeliek is inkább őhozzájuk alkalmazkodnak,  mint jámbor őseikhez. A kegyhely valamikor az egész szegedi társadalmat: szegényt, boldogot igézete alatt tartotta. Ma már bizony inkább csak parasztok hódolnak a Boldogasszony előtt. Mintha a helybeli pasztoráció  sem szívlelné meg azokat a lehetőségeket,  amelyeket a templom: a város szakrális szimbóluma  a korszerű lélekgondozásban jelenthet.  Pedig vajon hol van inkább szükség a búcsújárás szent elragadtatására, ünnepi táplálékára, mint a nagyváros pesszimizmussal, nyárspolgári józansággal, nyomorúsággal és reménytelenséggel, örök hétköznappal sújtott falanszterében? És: mikor kell inkább a múlt igazi értékeit a szívekbe ültetni, mint korunk ijesztő talajtalanságában, a pillanat bálványozásában? A Napba öltözött Asszony szegedi kultusza a korszellem és a kedvezőtlen környezet ellenére hódításának negyedik nagy állomásához érkezett el. Itt a Szegedi Szűzanya árnyékában született meg a szegedi gondolat, amely  leglelke szerint nemzetünknek a magyar katolikus népiségben való egyetemes újjászületését,  metafizikai virágzását jelenti, amelyből  azonban az emberek gyarló ajkán politikai elfogultság  lett. Idehaza azonban a szegedi lélek és szellem modern önmagára eszmélésében a Templom egyszerre dantei eszménnyé: ihletté és kötelességgé válik. Ebből a misztikus sürgetésből sarjad – az élőkről nem beszélve – Kálmány Lajos munkássága, Károlyi Lajos átszellemült piktúrája, Juhász Gyula költészete: Szeged hasonlíthatatlan katolicizmusának páratlan kifejezése. Ezek az alkotások az örök Szegedet tükrözik: katolicizmusnak és magyarságnak, népnek és magányos egyénnek időfeletti inspirációját, kultikus teljességét Mária szerelmében, valami különös magyar platonizmus igézetében.