Hallgassuk meg a szegények hangját!
Fotó: Vatican News

 

Isten szava ma három személyiségen keresztül segít bennünket imádkozni: Jézus példabeszédében imádkozik a farizeus és a vámos, az olvasmányban pedig a szegény imájáról hallottunk.
1. A farizeus imája így kezdődik: „Istenem, hálát adok neked.” Ez remek kezdés, hiszen a legjobb ima a hálaadó ima és a dicsőítő ima. De rögtön halljuk az okát is, amiért hálát ad: „mert nem vagyok olyan, mint a többi ember” (Lk 18,11). És ki is fejti ennek tartalmát: heti kétszer böjtöl, pedig csak évente egyszer volt kötelező; mindenéből tizedet ad, pedig csak a legfontosabb termékekre vonatkozott az előírás (vö. MTörv 14,22–23). Végeredményben azért dicsekszik, mert egyes parancsokat a lehető legjobban betart. Csakhogy elfelejti a legfontosabbat: szeretni Istent és a felebarátot (vö. Mt 22,36–40).
El van telve saját megbízhatóságával, parancsokat betartó képességével, érdemeivel és erényeivel, és teljesen magába van csavarodva. Ennek az embernek a drámája az, hogy szeretetlen. De szeretet nélkül a legjobb dolgok sem érnek semmit, ahogy Szent Pál mondja (vö. 1Kor 13). És szeretet nélkül mire jut? Arra, hogy végül ahelyett, hogy imádkozna, önmagát dicséri. Az Úrtól ugyanis semmit sem kér, mert nem érzi szükségét, nem érzi, hogy adósa Istennek, inkább úgy érzi, ő hitelez Istennek. Isten templomában van, de egy másik vallást gyakorol, az én vallását. És sok „nagy hírű”, „katolikus keresztény” csoport ezen az úton jár.
A farizeus nemcsak Istenről, hanem a felebarátról is elfeledkezik, sőt, megveti, leértékeli: számára a többi embernek nincs értéke. Jobbnak tartja magát a többieknél, akiket szó szerint „fennmaradóknak”, „maradékoknak”, nevez (görögül „loipoi”, Lk 18,11). Ők tehát a „maradványok”, a leselejtezettek, akiktől távol kell tartani magunkat. Hányszor látjuk megvalósulni ezt a dinamikát az életben és a történelemben!? Hányszor előfordul, hogy az, aki előrébb van – mint a farizeus a vámoshoz képest –, falakat emel, hogy növelje a távolságot, még inkább leselejtezve a többieket. Vagy elmaradottnak és kevésbé értékesnek tartva őket lenézi hagyományaikat, eltörli történelmüket, elfoglalja területeiket és megkaparintja javaikat. Milyen sok a vélt felsőbbrendűség, amely az-
után elnyomássá és kizsákmányolássá változik, ma is – láttuk a szinóduson, amikor a természetnek, az embereknek, az amazóniai lakosságnak a kizsákmányolásáról, az emberkereskedelemről beszéltünk! A múlt hibái nem voltak elegendők ahhoz, hogy felhagyjunk mások kifosztásával, hogy ne okozzunk többé sérüléseket testvéreinknek és Föld nővérünknek: láttuk ezt az Amazonas-medence sebhelyes arcán!
Az én vallása folytatódik, a maga álszent rítusaival és „imáival”. Sok az olyan katolikus, aki magát katolikusnak vallja, de elfelejtett kereszténynek és emberinek lenni, elfelejtette az igazi istentiszteletet, amely mindig a felebarát szeretetén át vezet. Az imádkozó és vasárnap misére járó keresztények között is vannak olyanok, akik ennek az „én­vallásnak” hódolnak. Tekintsünk magunkba, és vizsgáljuk meg, van-e valaki, aki a mi szemünkben is alacsonyabb rendű, leselejtezhető, akár csak szavakkal is! Imádkozzunk, és kérjük a kegyelmet, hogy ne tartsuk magunkat magasabb rendűnek; hogy ne higgyük: velünk minden rendben van; hogy ne váljunk cinikussá és gúnyolódóvá! Kérjük Jézust, gyógyítson ki bennünket abból, hogy rosszat mondjunk másokról, hogy panaszkodjunk miattuk, hogy bárkit is lenézzünk: ezek nem tetszenek Istennek! Gondviselésszerű, hogy ma elkísérnek bennünket ezen a misén nemcsak az amazóniai bennszülöttek, hanem a fejlett társadalmak legszegényebbjei is, a Bárka közösségben élő beteg fivéreink és nővéreink. Itt vannak velünk, az első sorban!
2. Most nézzük a másik imát! A vámos imája a farizeuséval szemben segít megértenünk, mi kedves Isten szemében. Ő nem érdemeivel, hanem mulasztásaival kezdi imáját; nem gazdagságával, hanem szegénységével: nem anyagi szegénységről van szó – hiszen a vámosok gazdagok voltak, és jogtalanul, honfitársaik kárára szereztek vagyont –, hanem ő az élet szegénységét érzi, mert a bűnben sosem lehet jól élni. Az az ember, aki kizsákmányolja a többieket, szegénynek ismeri el magát Isten előtt, és az Úr meghallgatja az imáját, amely mindössze hét szóból állt, de hiteles magatartást tükrözött. Amíg ugyanis a farizeus elöl talpon áll (vö. Lk 18,11), a vámos távol marad, és „szemét sem meri fölemelni az égre”, mert hiszi, hogy az Ég ott van, és nagy, miközben ő kicsinek érzi magát. És „mellét veri” (vö. Lk 18,13), mert a mellben van a szív. Imája a szívéből születik és áttetsző: a szívét viszi Isten elé, nem a külsőleg látszó dolgokat. Az imádkozás azt jelenti: engedjük, hogy Isten belénk lásson – Isten néz engem, amikor imádkozom –, alakoskodás, kifogáskeresés, mentegetőzés nélkül. Sokszor megnevettetnek bennünket az önigazolással teli megbánások. Úgy tűnik, mintha nem is bocsánatot kérnének egyesek, hanem szentté avatnák magukat. Mert az ördögtől homályosság és hamisság jön – ilyenek a mentegetőzések –, Istentől világosság és igazság, a szív áttetszősége. Jó volt, és rendkívül hálás vagyok nektek, szinódusi atyák és testvérek, hogy ezekben a hetekben szívvel, őszintén és nyíltan folytattunk párbeszédet, Isten és a testvérek elé helyezve fáradozásokat és reménységeket.
Ma a vámosra tekintve felfedezzük, honnan kell újraindulnunk: abból a meggyőződésből, hogy megmentésre szorulunk, mindannyian. Ez az első lépése Isten vallásának, aki irgalmasság azok felé, akik nyomorultnak ismerik el magukat. Ezzel szemben minden spirituális tévedés gyökere, ahogy a régi monasztikusok tanították, ha igaznak hisszük magunkat. Ha igaznak tartjuk magunkat, akkor Isten, az egyedül igaz előtt bezárjuk az ajtót. Annyira fontos ez a kiinduló magatartás, hogy Jézus egy paradox szembeállítással mutatja meg nekünk: a példabeszédben egymás mellé helyezi a kor legájtatosabb emberét, a farizeust és a voltaképpeni nyilvános bűnöst, a vámost. És a megítélés teljesen visszájára fordul: aki példamutató, de beképzelt, az kudarcot vall; aki szerencsétlen, de alázatos, azt Isten felmagasztalja. Ha őszintén magunkba tekintünk, mind a kettőt megtalálhatjuk magunkban: a vámost és a farizeust. Egy kicsit vámosok vagyunk, mert bűnösök vagyunk, és egy kicsit farizeusok, mert önhittek vagyunk, igazolni tudjuk magunkat, bajnokok vagyunk az önigazolás művészetében! Ez másokkal gyakran működik, Istennel azonban nem. Istennel nem működik ez a trükk! Imádkozzunk, és kérjük a kegyelmet, hogy irgalomra szorultnak, belül szegénynek érezzük magunkat! Ezért is jót tesz nekünk, ha látogatjuk a szegényeket, hogy emlékezzünk arra, hogy szegények vagyunk; hogy emlékezzünk arra, hogy csak a belső szegénység légkörében működik Isten megmentő tevékenysége.
3. Így érkezünk el a szegény imájához, melyről az olvasmányban hallottunk. Ez az ima – mondja Sirák fiának könyve – „áthatol a felhőkön” (Sir 35,21). Míg az önmagát igaznak képzelő imája a földön marad, az önzés gravitációs erejétől lenyomva, a szegény imája egyenesen száll Istenhez. Isten népének hitérzéke a szegényekben „a menny portásait” látta; az a hitérzék, amely hiányzott a [farizeus] kijelentéséből. Ők azok, akik kitárják vagy sem előttünk az örök élet kapuit, akik nem képzelték magukat uraknak ebben az életben, akik nem helyezték magukat mások elé, akiknek gazdagsága csak Istenben volt. Ők a keresztény prófécia élő ikonjai.
Ezen a szinóduson abban a kegyelemben részesültünk, hogy meghallgathattuk a szegények hangját, és reflektálhattunk rabló fejlődésmodellek által fenyegetett, bizonytalan életükre. Mégis, éppen ebben a helyzetben sokan tettek tanúságot arról, hogy lehet más módon tekinteni a valóságra, nyitott tenyérrel, adományként fogadva azt, és lehet úgy lakni a teremtett világban, hogy nem kizsákmányolandó eszköznek, hanem őrizendő otthonnak tekintjük, bízva Istenben. Ő Atya, és – Sirák fiának könyve azt mondja – „meghallgatja az elnyomott imáját” (Sir 35,16). Hányszor előfordul, az Egyházban is, hogy a szegények hangját nem hallgatjuk meg, sőt, kinevetjük vagy elhallgattatjuk, mert kényelmetlen számunkra! Imádkozzunk, és kérjük a kegyelmet, hogy meg tudjuk hallgatni a szegények kiáltását, mely az Egyház reménykiáltása.
A szegények kiáltása az Egyház reménykiáltása. Ha magunkévá tesszük kiáltásukat, akkor biztosak lehetünk: a mi imánk is áthatol a felhőkön.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..