Lélegzete kihagy, aztán visszatér. Pulzusa gyenge és aritmiás. Ha szárnyaszegetten is, de verdes benne még az élet. Napok óta eszméletlen. Kifejezéstelenné merevedett tekintetét tegnap még végigjáratta rajtunk. Ki tudja, mit látott? Kezét erőlködve fölemelte, és olyan mozdulatot tett, amit írásnak vélhetnénk. Vajon mit visz magával, amit nem tudott elmondani, leírni, ami még mintha most is feszítené?
Mikor újjászületünk a halálban, átgyűrődünk a meghalás szűk szülőfolyosóján, odaát talán Mária nyúl majd értünk, bábának öltözve, s elgyötört, csatakos testünket odatartja a vízcsap alá. S mint a jó öreg szülésznők, gyöngéden megpaskol, és azt mondja: „megjöttél hát te is…”
Mik eszébe nem jutnak az embernek egy haldokló mellett… Ez már csak a test… – mondta az orvos. Halkulóbban, mind szabálytalanabbul, de egyre csak zihál. Nem adatik könnyen a színről színre látás… Tapasztalt ápolónők mondják, hogy amelyik súlyos betegnek mindig kint van a lába a takaró alól, annak nincs sok ideje hátra. Az menne már. Az indulni készülő lábakat nézve egészen bizarr gondolatok lephetik meg az embert. Persze egészségesnek kell lennie hozzá, vagy legalábbis csekély reális eséllyel bírni a közeli meghalást tekintve. S akkor az ember – hallgatva ezt a reménytelen fuldoklást, a fülledt nyári éjszaka neszeit, saját kialvatlan feje zúgását – egy pillanatra akár úgy is érezheti, hogy maga is kidugná a lábát a takaró alól. Hogy el tudna menni, ő maga is itt tudna hagyni mindent. Most, akár azonnal.
Aztán a következő másodpercben szégyenletesen képmutatónak érzi magát. Mert honnét veszi a bátorságot ehhez az arcátlan gondolathoz! Mert miféle gondolat az – mint ez is -, amelynek nincs semmi valódi kockázata? – És különben is: persze hogy sok mindent boldogan itt hagynánk, talán (nagyon is talán!) semmi nem is hiányozna… De ki tudja, mitől borzadnánk el – távozóban? Minden utazás másnak tűnik a peronon állva, indulás előtt, és egészen más útközben, a robogó vonaton. Amelyről később kiderül, hogy megállíthatatlan. S amelyen nincsen vészfék se már. Aztán… Aztán gyertyát gyújtunk és imádkozunk. – Jézus mondta: én vagyok a föltámadás és az élet. Aki bennem hisz, nem hal meg, hanem örökké élni fog. Szent Ferenc azt mondta, a halál az Isten végső ölelése… Kívülről nézve keserves, szorító ölelés. Huszonhat éve halt meg az apám.
