A halál megtapasztalása gazdagította Szűz Mária személyét

Szent II. János Pál pápa 1997. június 25-én, Szűz Mária földi életének végéről elmondott katekézisét adjuk közre.
1. Mária földi életének befejezésével kapcsolatban a II. vatikáni zsinat a mennybevétel dogmáját meghatározó bulla szavait veszi át: „A szeplőtelen Szűz, aki megőriztetett az eredendő bűn minden szeplőjétől, földi életének végeztével testben és lélekben felvétetett a mennyei dicsőségbe” (Lumen gentium 59.). Ezzel a megfogalmazással a Lumen gentium dogmatikai konstitúció – követve tisztelt elődömet, XII. Piuszt – nem nyilatkozik Mária halálának kérdéséről. XII. Piusz ugyanakkor nem kívánta tagadni a halál tényét, hanem csak nem tartotta időszerűnek ünnepélyesen kijelenteni Isten anyjának halálát minden hívő által elfogadandó igazságként. Bár néhány teológus úgy tartotta, hogy a Szűz mentesült a haláltól, és a földi életből közvetlenül a mennyei dicsőségbe ment át, mindazonáltal ez a vélemény a XVII. századig ismeretlen volt. Ténylegesen létezik viszont egy közös hagyomány, amely Mária halálában az ő mennyei dicsőségbe való bevezetését látja.
2, Lehetséges-e, hogy a Názáreti Mária megtapasztalta testében a halál drámáját? Végiggondolva Mária rendeltetését és az ő isteni Fiával való kapcsolatát, jogosnak tűnik igennel válaszolni: minthogy Krisztus meghalt, nehéz lenne ennek ellenkezőjét állítani Máriáról.
Emellett érveltek az egyházatyák, akiknek nem volt kétségük efelől. Elég megemlíteni Sarugi Szent Jakabot (521), aki szerint amikor elérkezett Mária számára „az idő, hogy az összes nemzedékek útján járjon”, vagyis a halál útján, „a tizenkét apostol kara” egybegyűlt, hogy eltemesse „az Áldott szűz testét” (Beszéd Isten szent anyjának eltemetéséről, 87–99, in C. Vona, Lateranum 19 [1953] 188). Jeruzsálemi Szent Modestus (634), miután hosszasan beszélt a „legdicsőségesebb Istenszülő boldogságos elalvásáról”, dicsőítő beszédét azzal fejezi be, hogy magasztalja Krisztus csodás közbelépését, aki „feltámasztotta a sírból”, hogy magához vegye a dicsőségben (Jeruzsálemi Szent Modestus: Enc. in dormitionem Deiparae semperque Virginis Mariae, 7. és 14. pont: PG 86 bis, 3293; 3311). Damaszkuszi Szent János (704) pedig felteszi a kérdést: „Miként lehetséges, hogy az, aki a szülésben felülemelkedett a természet minden korlátján, most megadja magát a természet törvényeinek, és szeplőtelen teste alávettetik a halálnak?” Így válaszol: „Nyilvánvalóan szükséges volt, hogy a halandó rész letétessék, hogy halhatatlanságba öltözzék újjá, minthogy a természet ura sem utasította vissza a halál megtapasztalását. Ő ugyanis meghal a test szerint, a halállal lerombolja a halált, a romlásnak megadja a romolhatatlanságot, és a meghalást a feltámadás forrásává teszi” (Damaszkuszi Szent János: Dicsőítő beszéd Isten anyjának elalvásáról, 10: SC 80,107).
3. Igaz, hogy a kinyilatkoztatásban a halál a bűn büntetéseként jelenik meg. Ugyanakkor az a tény, hogy az Egyház mentesnek hirdeti Máriát az eredendő bűntől egyedülálló isteni kiváltság folytán, nem vezet ahhoz a következtetéshez, hogy ő megkapta volna a testi halhatatlanságot is. Az anya nem nagyobb a Fiúnál, aki magára vette a halált, és ezáltal új jelentést adott neki, és átalakította azt az üdvösség eszközévé.
Mivel be volt vonva a megváltás művébe és be volt kapcsolva Krisztus üdvözítő áldozatába, Mária osztozhatott a szenvedésben és a halálban az emberiség megváltásának érdekében. Rá is érvényes az, amit Antiochiai Szevérosz Krisz­tussal kapcsolatban mond: „Ha előbb nincs halál, miként lenne lehetséges a feltámadás?” (Antiochiai Sze­vé­rosz, Antiju­lianistica, Bejrút 1931, 194s). Hogy részesüljön Krisztus feltámadásában, Máriának előbb osztoznia kellett a halálban.
4. Az Újszövetség semmilyen tájékoztatást nem ad Mária halálának körülményeiről. Ebből a hallgatásból arra következtetünk, hogy halála a megszokott módon történt, minden említésre méltó részlet nélkül. Ha nem így lett volna, akkor hogyan maradhatott volna a hír rejtve az akkor élő emberek számára, és hogyan lett volna lehetséges, hogy az valamiképpen nem ér el hozzánk?
Ami Mária halálának okait illeti, nem tűnnek megalapozottnak azok a vélemények, amelyek az ő esetében ki akarnák zárni a természetes okokat. Fontosabb annak kutatása, hogy milyen volt a Szűz lelki magatartása akkor, amikor eltávozott ebből a világból. Ezzel kapcsolatban Szalézi Szent Ferenc úgy tartja, hogy Mária halála a szeretet hevének hatásaként ment végbe. „Szeretetben, szeretet miatt és szeretetből” végbemenő meghalásról beszél, és ezért azt állítja, hogy Isten anyja az ő fia, Jézus iránti szeretetből halt meg (Szalézi Szent Ferenc: Traité de l’Amour de Dieu, Lib. 7, c. XIII–XIV).
Bármilyen szervezetbeli vagy biológiai dolog okozta is – testi szempontból – az élet megszűnését a testben, mondhatjuk, hogy az ebből az életből való átmenet a másik életbe Mária számára a kegyelem egyfajta megérlelődése volt a dicsőségben, oly módon, hogy soha máskor nem lehetett a halált annyira „elalvásként” felfogni, mint ebben az esetben.
5. Néhány egyházatya leírása szerint maga Jézus jön el, hogy elvigye anyját a halál pillanatában, hogy bevezesse a mennyei dicsőségbe. Ezáltal Mária halálát úgy mutatják be, mint egy szeretetből fakadó eseményt, amely elvezette arra, hogy utolérje az ő isteni Fiát, s így osztozzon az ő halhatatlan életében. Földi létének végén – Pálhoz hasonlóan és nála erősebben – az a vágy tölthette el Máriát, hogy a testtől megváljon, s így örökre Krisztussal lehessen (vö. Fil 1,23).
A halál megtapasztalása gazdagította a Szűz személyét: az emberek közös sorsában osztozva hatékonyabban tudja gyakorolni lelki anyaságát azok iránt, akik életük utolsó órájához érkeznek.

Fordította: Tőzsér Endre SP