A völgy bal oldalán sorokba rendeződve ereszkednek alá a házak. Lépcsők kötik össze őket, egyes fokok megbillentek az időben, benőtte őket a gaz. De még járhatók – föl és le… de itt az élet mintha csak lefelé vezetne. Állnak még a teraszos építkezés támfalai. Valaha – látszik – mesteremberek rakták, biztos szakmai tudással, s az anyagot sem lopták el. A hegyoldalban rakott-boltíves mélyedések: valaha széntárolók voltak. Egy-egy házban négy, van, ahol hat lakás. A vakolat lehullott, mutatja magát: egykor értékes anyagból emelték a falakat. Beszakadt, megvakult ablakok, rongyok, mocsok, kiöntött szemét, az ajtók nyomorúságtól dideregnek.
Fiatal anya közeledik, karján gyerek. Az asszony olyan vékony, hogy keresztülfúj rajta a szél. Arcán semmi rendetlenség, tűr. Mezítelen lábán gumi strandpapucs. Másutt, más évszakban természetes. De itt?
– Nem fázik?
Előbb nem is érti, a lábára mutatok. S mintha magától értődő lenne:
– Nem.
A gyerek lábán sincs cipő. De legalább vastag zokni. Egyébként rendezetten öltözöttek. A nyomor hagyományos képével nem összevethető.
– Hová megy?
– Ki a völgyből. Hátha akad valami… – talán a piacra gondol, vagy valamelyik üzletre, hogy ott olcsón hozzájuthat valamihez.
Ki a völgyből… Negyedórányira sincs Pécs új büszkesége, a Zsolnay-negyed. Ezekben a napokban adják át. Aztán ott a többi, az európai kulturális főváros évadjára emelt palota… A távolságok viszonylagosak.
Amikor György-telep száz éve megépült, a virágzó, fellendülő bányászvilágban szerény, mégis tisztességes életlehetőséget nyújtottak a szoba-konyhás lakások. Aztán amikor a bányászat egyre hanyatlott, megingott a biztonság. Az egzisztenciák – szinte borzolóan idegen itt ezt a kifejezést használni – bizonytalanná váltak. Elköltöztek az őslakosok, megjelentek az önkényes lakásfoglalók, részben cigányok, de a telep aligha nevezhető etnikai gettónak. Az elmúlt húsz évben a lezüllés új forgatókönyvét ismertük meg: munkanélküliség, lakás elvesztése, egyre-másra szorultak ide a városból az emberek, előbb talán még a völgy magasába, az „arisztokratikus” részre, aztán egyre lejjebb. S amikor leértek az aljára, a Rigli nevű részre, innen már nincs tovább sehová. A rigli rájuk csukódott.
Életsors-roncsok.
Kortalan férfi pipája és kedve füstöl. Zordan szól: mit keres itt más? Lacinak hívják – de ennél semmi több. Mi fáj neki? A hideg tárgyilagosság mértékével valószínűleg elmondhatatlan; minden, a létezés ridegsége. „Megdöglünk”, mordul, „kit érdekel ez?”
A középkorú asszony menekülne; de vajon van-e hová a szinte számlálatlanul sok gyermekével? Tíznél többen szoronganak, a férj vékonybélű cigány ember, aki csak a műanyag pálinka hatására erős, kisebb lökés felborítaná, az asszony mégis tűri a durvaságot, a verést. Most azonban elindult a tanácshoz, „vagy minek nevezik mostanában”. Hátha segít az önkormányzat, hátha elhelyezik őket a város másik részébe.
A Györgytelepen élő emberek egy része a hivatalok felől nézve nem is létezik. Nincs személyi igazolványuk, sem egészségbiztosítási kártyájuk, a választási névjegyzéken sem szerepelnek, szociális segélyt sem kaphatnak. Mint mondják, négyévente látnak errefelé idegen embert, a választások idején, amikor autóból kilépve néhány percre megjelennek „a nyakkendős urak”.
Az asszony, Julis azzal a reménnyel megy most „ki a völgyből”, hogy hátha megoldást talál az életére és vele sok-sok gyermeke sorsára. Valamit ígértek már neki, de ahogyan kiderül, az másként gettósodott része Pécsnek. Ahol az indulatok hamar kiömlenek…
Itt már a békés beletörődés. A semmi ágán ül szívük – ha nem lenne oly messzi távolból hozott a költői szó a nyomor-bűzhöz. S ha elmegy ez az asszony a porontyaival, marad a férfi – még inkább megkeseredett életével. Mert a férfidüh, a nyers erő itt is bármikor pattanhat.
Egyes családokat próbáltak kiemelni: ide-oda telepítették őket. Egyszerűen koppan a tény: elég néhány ember, egy-két család, hogy megmérgezzék az új környezet életét.
Azzal, hogy ők mások. Nem pedig rosszabbak! – Abból a szempontból semmiképpen (nevessen ezen, akit kényelme-renyhesége erre indít), hogy ők is Isten teremtményei.
Közéjük menni! – mert „fentrőlszemléletgőggel” legfeljebb választási-nyakkendős módra futja. A máltai szeretetszolgálat munkatársai csöndesen lépdelnek. Csonkáné Utasy Katalin nevén szólítja a Rigli minden lakóját. Ismeri reményük és reménytelenségük valamennyi csavarját, a nyomorban megdermedő „csak azért is” látszólag-rosszat. Hangja van a Rigli minden lakójához, mint ahogyan munkatársainak is; hátha föl lehet pattintani azt a végleg beszorultnak tűnő riglit.
Jelenlét – ezt adták segítőprogramjuk nevének; köztük lenni. Mert aki nem képes odalépni, nem képes „jelen lenni”, az semmit nem tud meg a másikról, segítség-gesztusa is hamis gyöngy marad.
Hallgatom Katalin asszonyt, igaza van. S elgondolom: ha Szent Ferenc a lova hátán marad, s a távolból ad utasítást, hogy „azt a leprást ott, vigyék valahová, csináljanak vele valamit” – a nevét sem ismernénk annak a nyikhaj assisinek. De ő leszállt a lováról, s odalépett a lepráshoz, közel, egészen közel, a békecsók-ölelésig. Szeretet-jelen volt. S ezzel áttörte a társadalmi vagyon-illem karámfalait, harántmetszést adott a történelmi hamisságnak – Golgotáig érőt.
A máltaiaknak igazuk van: azzal, ha kiszakítják ezeket az embereket környezetükből, aligha segítik őket. Csak föl- és szétszakad minden kötődés-gyökér. Helyben kell emberhez méltó életkörülményeket teremteni.
Kemény törvények szerint élnek itt az emberek. Keményen, olykor súlyos feszültségekkel. Az ilyen zárt közösség szabályai szerint: ha idegen téved közéjük, akit nem szívelnek, összefognak ellene, utána folytatják egymás közt a hadakozást. Ők legalább őszinték. Nem úgy, mint a „magasabb” társadalmi rétegekben látni, amikor a gazemberséget, a jellemtelenséget, a sunyiságot és a hazugságot az álszemérem látszat-tejszínhabjával öntik le.
Az egyik ház újravakolva, a tető is újrarakva, kívül-belül szép, tiszta, rendezett. Ez a máltaiak közösségi háza – nem, nem a máltaiaké, csak ők tették ilyenné a györgytelepiek használatára.
Tény-kopogás: nyolcmillió forinttal mit lehet elérni! Tudom, azt mondják egyesek: demagógia – de egy közepes fogadás ennyibe, ha nem többe kerül a magasabb régiókban. S havi másfél millióért adnak egyesek kommunikációs tanácsokat. De hagyjuk a külső világot! Maradjunk a völgyben.
Talán kissé vizes a fa vagy még hideg a kémény, a füst visszacsap, Szőnyi Tamás szociális munkás bajmolódik a kazánnal, mire végre belobban a gyújtós, s a huzat magával ragadja, növeszti a lángot. Orsós Anita jön – szülésznő, a telepen lakik. Délutánra jó meleg lesz, a jobb oldali szobában ülőgarnitúra, érkeznek majd a kismamák és már sírdogáló, gagyorászó csemetéikkel mások, s kapnak segítséget, hogyan kell bánni a kicsivel, hogy a legjobb egészségben nőjön majd fel.
Ó, ti kicsik, legyen megtalált élet a tiétek!
A Rigliben harminc családdal foglalkoznak rendszeresen a máltaiak, további ötven családdal állnak kapcsolatban a telep száztizennégy szuszogó-dülöngélő, olykor dühösen kiáltó élet-bokra közül.
Vezetékes víz, csatorna?! A házak nagy részében még áram sincs. Mondják, azért kapcsolták ki, mert lopták az energiát. A máltaiak a kártyás áramrendszer bevezetését készítik elő. Nincs lopás, a kártyán lévő összeg elég lesz világításra, a legszükségesebb életfeltételekhez.
Három asszony megy el mellettünk – valahová. Fiatalok, idősebbek – alig lehet megállapítani a korukat. Amikor Katalin látja, hogy utánuk nézek, azt mondja: „Ezek az asszonyok nem akarnak ilyen mélyen élni.” Bennük az álmok, vágyak, remények és szépségek. Csakhogy szögerősen beleverve a kilátástalanságba.
A máltai ház minta. Jönnek az emberek, mert „jó itt lenni”, meszelt falak, benti vécé, fürdőszoba, mosógép… de ezt nem tekinthetik közfürdőnek, sem közmosodának. Hiszen annak képtelen lenne megfelelni. Elsősorban a kicsiket szolgálja. S megmutatják nekik, hogy ilyen körülmények között is lehetne élni.
A házakat az egykori bányászok izmos-vaskosan építették. Felújítani, korszerűsíteni! S az ehhez szükséges pénz sem olyan rettenetesen nagy. Százmillió forintból irigyelt, csodapanorámás, harapni való levegővel telt lakórész lehetne itt. Amelyet a város visszafogadna!
A máltaiak jelenléte egyetlen gondolat: „Nem vesztetek el! Higgyétek, hogy az élet fölemelhető a tisztes szegénység szintjére! S a lélek is megtalálja a maga tisztes állapotát.”
Bevonni a telepieket, bevonni minden munkába. A máltaiak csak helybeliekkel dolgoztatnak. A ház felújítását végző vállalkozó négy telepi férfit azóta is alkalmaz! Van munkájuk, önbecsülésük, már gondolhatnak arra, hogy majd így, majd úgy… kicserélik az ajtót és az ablakot, kifestik a szobát… A máltaiak tél előtt tizenkét házban, ez harminchat családot érintett, kiirtották a csótányokat. S alapszolgáltatásuk csöndes-szívós rendszerességgel a „jelenlevők” természetes gesztusa: ennivaló és ruhanemű s a legszükségesebb bútorok.
Gimnazista fiúk – ugyan mit keresnek erre, a város elveszett részén? A máltaiak találták meg ezeket az önkénteseket. Természetesek, még minden utálkozás, távolságtartás nélkül segítenek a telepieknek. S elviszik a hírt, a néhány utcával odébb már szép-fényes polgár-Pécs városába: Hahó, a völgyben is emberek élnek!
Fényképezte: Cser István
