Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma befejezzük a Miatyánk ötödik kéréséről szóló katekézist. A mondat, amelynél elidőzünk: „amint mi is elengedjük a mi adósainkét” (Mt 6,12). Láttuk korábban, hogy az emberre az jellemző, hogy adósa Istennek: tőle kaptunk mindent, amit a természet és a kegyelem fogalmaival fejezünk ki. Életünket Isten nemcsak akarta, hanem szerette is. Tényleg nincs helye gőgnek, amikor imára kulcsoljuk kezünket. Az Egyházban nincsenek „self made man”-ek, önerejükből önmagukat alkotott emberek. Mindnyájan adósai vagyunk Istennek és sok-sok embernek, akik kedvező életfeltételeket teremtettek nekünk. Az, hogy kik vagyunk, a kapott jóból épül. Az élet az első. Aki imádkozik, az megtanul „köszönöm”-öt mondani. Mi pedig hányszor elfelejtünk köszönetet mondani! Önzők vagyunk. Aki imádkozik, az megtanul „köszönöm”-öt mondani, és kéri Istent, hogy legyen jóságos hozzá. Bármennyire törekedjünk is, mindig megfizethetetlen adósságunk lesz Isten felé: ő végtelenül jobban szeret bennünket annál, mint ahogy mi szeretjük őt. És aztán bármennyire igyekszünk is a keresztény tanítás szerint élni, mindig lesz valami életünkben, amiért bocsánatot kell kérnünk: gondoljunk csak az átlustálkodott napokra, vagy azokra az időszakokra, amikor harag lakozott szívünkben, és sorolhatnánk még. Ezek miatt a nem is olyan ritka tapasztalatok miatt kérleljük Istent: „Urunk, Atyánk, engedd el adósságainkat!” Így kérünk bocsánatot Istentől.
Gondoljuk csak meg, a Miatyánk kérése állhatott volna ebből az első részből, és szép is lett volna. Jézus viszont hozzáfűz egy másik félmondatot, amely egyetlen egészet alkot az elsővel. Az Isten részéről tapasztalható jóakarat függőleges viszonya megtörik, és az embertestvéreinkkel megélendő új viszonyra, a horizontális viszonyra kell azt lefordítanunk. A jó Isten mindannyiunkat arra hív, hogy jók legyünk. A kérés két részét egy kíméletlen kötőszó kapcsolja össze: azt kérjük Istentől, hogy engedje el adósságainkat, bocsássa meg vétkeinket, „miképpen” mi is megbocsátunk a barátainknak, „ahogyan” mi is megbocsátunk azoknak, akik együtt élnek velünk, a szomszédainknak, azoknak, akik valami nem szépet tettek velünk. Minden keresztény tudja, hogy bűnei bocsánatot nyernek. Ezt mindnyájan tudjuk. Isten mindent megbocsát, és mindig megbocsát. Amikor Jézus elmondja tanítványainak, milyen is Isten arca, akkor gyengéd irgalmasságot kifejező képekkel mutatja be. Azt mondja, hogy jobban örülnek a mennyben egyetlen bűnbánó bűnösnek, mint tömegnyi igaznak, akik nem szorulnak megtérésre (vö. Lk 15,7.10). Semmi sincs az evangéliumokban, ami azt sejtetné, hogy Isten nem bocsátja meg annak vétkeit, akinek megfelelő a hozzáállása, és azért esdekel, hogy újra ölelje magához Isten.
Istennek ez a túláradó kegyelme azonban mindig követelményeket is támaszt. Aki sokat kapott, annak meg kell tanulnia sokat adni is, és nem megtartani csak magának, amit kapott. Aki sokat kapott, annak meg kell tanulnia sokat adni is! Nem véletlen, hogy Máté evangéliuma, rögtön azután, hogy megajándékozott minket a Miatyánk szövegével, a hét kérés után még külön kiemeli a testvéri megbocsátás szükségességét: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg vétkeiteket” (Mt 6,14–15). Ez nagyon kemény! Gyakran hallottam, hogy valaki azt mondja: „Sosem bocsátok meg neki! Amit velem tett, sosem bocsátom meg neki!” De ha nem bocsátasz meg, Isten sem fog megbocsátani neked. Becsukja előtted a kaput. Gondoljunk egy kicsit magunkra: meg tudunk-e bocsátani, vagy nem bocsátunk meg? Amikor még egy másik egyházmegyében voltam, egy pap aggódva mesélte nekem, hogy elment feladni a betegek kenetét egy halálán lévő, idős asszonyhoz. A szegény asszony nem tudott beszélni. A pap megkérdezte tőle: „Asszonyom, bánja a bűneit?” Az asszony jelezte, hogy igen, nem tudta megvallani őket, de mondta, hogy igen. Ez elegendő. Aztán a pap megkérdezte tőle: „Megbocsát másoknak?” És a halálán lévő asszony azt válaszolta: „Nem!” A papnak összeszorult a szíve. Ha nem bocsátasz meg, Isten sem fog megbocsátani neked. Gondolkodjunk el, mi, akik itt vagyunk: mi megbocsátunk-e vagy képesek vagyunk-e megbocsátani? „Atyám, én nem vagyok rá képes, mert az az ember nagyon elbánt velem!” Ha nem vagy rá képes, kérd az Urat, adjon erőt, hogy képes légy rá! Uram, segíts, hogy meg tudjak bocsátani! Tehát itt is az Isten iránti szeretet és a felebarát iránti szeretet összekapcsolódását látjuk. És Máténál találunk még egy rendkívül szíven ütő példabeszédet is a testvéri szeretetről (vö. Mt 18,21–35). Hallgassuk meg! Volt egy szolga, akinek hatalmas összegről volt kölcsönszerződése a királyával: tízezer talentumról! Akkora összeg, amelyet lehetetlen visszafizetni. Nem tudom, ma mennyi pénz lenne ez, de biztosan százmilliók. De megtörténik a csoda, és a szolga nem fizetési haladékot kap, hanem a tartozás teljes elengedését. Váratlan kegyelem! De mi történik? Ugyanez a szolga rögtön utána rátámad egyik testvérére, aki száz dénárral tartozik neki, és bár kis összegről van szó, nem fogad el se kifogást, se könyörgést. Ezért a végén a gazda magához hívatja, és börtönbe vetteti. Mert ha nem igyekszel megbocsátani, te sem kapsz bocsánatot; ha nem igyekszel szeretni, te sem kapsz szeretetet.
Jézus beleszövi az emberi kapcsolatokba a megbocsátás erejét. Az életben nem lehet mindent igazságossággal megoldani. Nem! Főleg ott, ahol határt kell szabni a rossznak, a kötelezőnél nagyobb mértékben kell szeretnünk, hogy egy új kegyelmi történet kezdődjön. A rossz ismeri bosszújának köreit, és ha nem törjük meg, azzal a veszéllyel fenyeget, hogy tovaterjedve az egész világot bekebelezi. A megtorlás törvényét – amit te tettél velem, azt teszem veled – Jézus a szeretet törvényével helyettesíti: amit Isten tett velem, az teszem veled! Ma, húsvétnak ebben a gyönyörűséges hetében gondolkodjunk el azon, vajon én képes vagyok-e megbocsátani! Ha nem érzem magam képesnek rá, akkor kérnem kell az Urat, adja meg a megbocsátás kegyelmét, mert kegyelem az, ha valaki meg tud bocsátani. Isten adja meg minden kereszténynek a kegyelmet, hogy a jóság történelmének lapjait tudja írni testvérei életének könyvébe, kivált azokéba, akik valami bántót és rosszat tettek ellene. Egy szóval, egy öleléssel, egy mosollyal átadhatjuk másoknak azt a legértékesebbet, amit kaptunk. Mi a legértékesebb dolog, amit kaptunk? A megbocsátás, amelyet képesnek kell lennünk másoknak is megadnunk.
Fordította: Tőzsér Endre SP
