Fotó: Merényi Zita
Régebben mintha sokkal bensőségesebbek lettek volna az ünnepek, és ez az irodalmi művekből is visszatükröződött…
– Érdemes elgondolkozni azon, hogy a régi világban, amikor még nem volt rádió, televízió, nem vett körül bennünket a lassan mindent behálózó információs rendszer, az ünnepek jobban átjárták a közösség életét. Az ünnep nemcsak abban merült ki, hogy a hívő ember elment a templomba, és ott részt vett a szentmisén, hanem az egész falu vagy város ünnepelt, az emberek átélték a közös ünnep örömét. Ez a modern világban megfogyatkozott. Nem csupán arról van szó, hogy pluralista társadalomban élünk, és az ünnep minden embernek mást jelent. Még az ünnepet hittel megélő embert is, amikor hazamegy a szentmiséről, körülveszi az a világ, amit a televízió meg a tömegkommunikáció jelent. Talán egyedül a karácsony az, ami még a civil életünk világába is beleragyog. Egy kicsit profanizálódva karácsonyfa lesz ugyan belőle, amit a nem hívő is felállít a gyerekének, hogy örüljön, de ez is kedves szokás. A karácsony különleges erejét jelzi, hogy az ilyenkor átélt örömök szebbé teszik a nem hívő ember életét is, és az emlékek az idő múlásával még inkább megszépülnek.
Sok példa van erre az irodalomban is.
– A Magyar Könyvklubnál 1994-ben jelent meg a Karácsonyi legenda című kötet, amelyben magyar szerzők karácsonnyal kapcsolatos írásait olvashatjuk. Ebben sokkal több a fanyar és fanyalgó hangvételű írás, mint az igazán ünneplő. Valamennyi a XX. században született. Válogatás olvasható Ady és Babits karácsonyi írásaiból is. Ady több karácsonyi verset írt, és közülük azok a legkedvesebbek, legmegrázóbbak, amelyekben gyerekkora karácsonyi emlékeit idézi. Egy kicsit úgy, mint amit végleg elvesztett, de a messzeségből is kedvesen, vigasztalóan köszön rá, amikor visszaemlékszik ezekre. Babitsnak is vannak jelentős karácsonyi versei, prózái.
Ön szerint a XX. század költészetének legszebb magyar karácsonyi verse József Attila közismert, Betlehemi királyok című költeménye, ami azonban ebből az antológiából hiányzik.
– Igen, és nem tudom, miért. József Attila egyszer azt mondta: a görögkeleti vallásban Istent nem talált, csak papot. Az édesapja görögkeleti vallású volt, az édesanyja református: nem tudhatjuk, milyen hangulatúak voltak az ő karácsonyestéik. Az viszont bizonyos, hogy valami fájdalmas, szerető nosztalgia élt benne a karácsony után.
Több karácsonyi vagy az ünnepre utaló verse is van. Ezek közül a legnagyobb költeményei szintjére emelkedik a Betlehemi királyok, amit szinte mindenki betéve tud. A vers elején mintha betlehemes játék kezdődnék: „Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk! / Három király mi vagyunk. / Lángos csillag áll felettünk, / gyalog jöttünk, mert siettünk, / kis juhocska mondta – biztos / itt lakik a Jézus Krisztus. / Menyhárt király a nevem. / Segíts, édes Istenem!” A szakasz utolsó két sorából derül ki, hogy Menyhárt beszélt mindhármuk nevében. Aztán megszólal a másik kettő is: ugyanazt mondják, mégsem ugyanúgy. Magánbeszédek ezek, és nagyon kedvesek. A királyoknak egy kicsit elvész az uralkodói méltóságuk, paraszti, gyermeki mesés karakterrel szólalnak meg, amelynek a mélyén azonban ott van nemcsak a játékosság, hanem a rendkívül mély áhítat is. Ezt egyértelműen megérezzük. Kiderül ez a következő szakaszból is: „Istenfia, jónapot, jónapot! / Nem vagyunk mi vén papok. / Úgy hallottuk, megszülettél, / szegények királya lettél. / Benéztünk hát kicsit hozzád, / Üdvösségünk, égi ország! / Gáspár volnék, afféle / földi király személye.” Gáspár mintha nem becsülné olyan nagyra a földi királyságát, hogy azzal mások előtt dicsekednie kellene. A vers hallatlanul modern könnyedséggel íródott meg. „Adjonisten, Megváltó, Megváltó! / Jöttünk meleg országból. / Főtt kolbászunk mind elfogyott, / fényes csizmánk is megrogyott, / hoztunk aranyat hat marékkal, / tömjént egész vasfazékkal. / Én vagyok a Boldizsár, / aki szerecseny király.”
Ha a versnek itt vége szakadna, akkor a kedvesen, játékosan mosolygós karakter határozná meg a költemény hangulatát. De a legcsodálatosabb a záróversszak, amelyben Mária szólal meg: „Irul-pirul Mária, Mária, / boldogságos kis mama. / Hulló könnye záporán át / alig látja Jézuskáját. / A sok pásztor mind muzsikál. / Meg is kéne szoptatni már. / Kedves három királyok, / jóéjszakát kívánok!”
Ez felülmúlhatatlan. A Betlehemi királyok vitathatatlanul lenyűgöző, felemelően szép vers, hívő és hitetlen számára egyaránt. Rengeteg mindent elmond a karácsony fenségéről, gyönyörűségéről. Az, hogy az anya, aki a boldogságtól, könnyei záporától nem látja a királyi hódolókat, és elbocsátja őket, mert elérkezett a szoptatás ideje, nagyon emberi, ugyanakkor mélységes misztérium is. Az Isten és az ember világának erre a különösen mély, bensőséges találkozására mutat rá, ami a gyermek megszületésekor történik. Jézus ekkor még ugyanolyan kiszolgáltatott, mint bármelyik más újszülött. A királyok mégis miatta jöttek ide, és az édesanyja is körülveszi őt ezzel a nagy szeretettel. A három király pedig elismeri, hogy a jászolban fekvő gyermek nagyobb náluk.
Elhangzik az is, hogy „szegények királya lettél…” Eszünkbe juthat Jézus első igehirdetése Názáretben: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…” (Lk 4,18)
– Az, hogy „szegények királya lettél”, nem forradalmi hangsúllyal hangzik el, hanem annak bizonyosságával, hogy a legszegényebbek és a legelesettebbek vigaszt, reményt találhatnak a Megváltó Krisztusban.
Vannak-e olyan, a karácsonnyal foglalkozó versek, amelyek csak kevesek által ismertek, mégis méltók a kiemelt figyelemre?
– Természetesen vannak. Vasadi Péter egy nagyobb versciklust írt Jézusról, ennek része a Csillag című költemény. „A pásztor parazsa elijeszti / A kétség farkasait, / hogy föláldoztassék, Vár a világ. / Várakozása mohó csillagokat vet ki magából / Egy az égre szökik / Láttán fölcihelődik a pásztor / Caplat boldogan a bivaly / Mely őznek álmodta magát ezen az éjjel. / Egy tigris lehever holdfényes fövenyen / S kimorogja a szót, / megszületett. / Rászól, hogy üget a világ, / Hajnalban tök, dinnye, uborka / Zúgnak, mint a harangok. / És két titok között / Megzendül, mint a húr, a szalmaillat.”
A boldogan caplató bivalyról, mely őznek álmodta magát, Izajás próféta jövendölése jut eszembe, hogy a Messiás megszületését követően „együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kisgyerek is elterelgetheti őket” (Iz 11,6).
– Igen, így is lehet értelmezni ezt a verssort. Vasadi költeménye már nem annyira a karácsony megszokott elemeiből áll össze, hanem a modern költő személyes megközelítésével fordul az ünnephez, a közös kincshez, amelyből kiemel néhány részletet, és azokkal idézi fel a karácsony tartalmait. Szakít a megszokott sémákkal, ami természetes, hiszen egy költő sohasem mondhatja ugyanúgy ugyanazt, a korábbiaktól eltérő kifejezési formákat kell keresnie, és azokat szavakba öntenie. Ha a költők nem törekednének erre, egy idő után fölösleges és értelmetlen lenne új verseket írni. A valódi költő a régi, ősi események leírásakor is új módot talál arra, hogy ezek érzelmi gazdagságát, tartalmi sokrétűségét szavakba foglalja. Ez történik itt is: „Megzendül, mint a húr, a szalmaillat…”
Van ebben a versciklusban egy másik, rövid költeménye is Vasadinak: Magnificat a címe, csakúgy, mint Mária Jézust váró hálaénekének: „Uramnak udvara vagyok. / Nagy csöndje bennem lépdel. / Elcsábít visszalengetett énekeimnek énekével. / Sejtelmem az udvart behavazza. / Elmémben angyalok suhognak. / Méhemben végre moccan / új igéje e hallgatag napoknak.”
A karácsony lényegét számomra a legjobban talán Nagy Gáspár Jegyezvén szalmaszállal című verse fejezi ki:
„– …kívül és belül: / poklosan örvényült, háborult világ, / de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!” Nincs mitől félnünk: a megváltó Jézus Krisztus megszületésével eljött közénk az egyetemes reménység.
– Nagy Gáspártól megemlítenék egy másik verset is. Az egyiket 2002-ben írta, amikor egy kicsit talán már a halálra készült. Se út… se félelem… a címe. Az alcíme pedig: Adventi ének Rónay Lászlónak. „Makacs szívünk / csak a reménynek / adja meg magát / bár tudván tudja / mily kockázatos ma / megint elindulni / Betlehem iránt. // Az úton végig katonák / tankoszlop aknazár… / és mennyi rágalom / szitok meg orv-halál / leselkedik most miránk / de ott az a csillag / riadt szívünkbe lát. // Mert ő is elindult egyszer / majd egy intésre megállt / a Hely fölött ragyogni / aztán már nincs tovább / se út… se félelem… / csak a szentséges éj ölén / dicsérni a végtelen csodát.”
Egyrészt János evangéliumára gondolhatunk: a Világosság eljött közénk, de a sötétség nem fogadta be. Másrészt pedig itt nem látunk semmit a csodából, magából Jézusból…
– A csillagot látjuk, amelyik felragyogott, és utána megáll. Jele és tanúja lett annak, amiről a vers úgy szól, hogy elmondatlanul hagyja. Nagyon érdekes ez. Van egy másik, karácsonyi témájú verse is Nagy Gáspárnak, ez kicsit bonyolultabb, már karakterében is. A címe: Amíg a bölcsek ideérnek. „Király se, koldus se, / magam se, más se lehetek! / Csillag áll fölöttem, féltestem hóban, / jövendölések szerint / egy-két dologra megszületek. // Pásztorok kutyája csak eb, / az angyalok szárnya csupa seb, / ajtó-nélküli a HELY. / A csillag megállt. / Ez lenne Betlehem? // Anyám vére a hóban / olvad, de lucsoktalan / szikrázó a hó. / Vére a szalmán; / ebből tán még / koronám is fonható. // S amíg rágom az emlőt, / sejtem miként jutok / tejtől a vérig. / Könnyen bor lesz a vízből, / semmiség ahhoz, mikor / igazam szegekre cserélik. // Billeg velem a csillag, / alattam ringatózik a jászol. / Erzsébet asszony kínkeservvel / átsimítana a legszörnyűbb halálon. // Amíg a bölcsek ideérnek, / aludnom kell, az előbb születtem.”
Itt az újszülött Jézus gondolatai révén felvillan előttünk a jövendő is…
– A versben nem mi szemléljük a Kisjézust, hanem ő néz szét a világban, és valóban, már most tudja, hogy mi vár rá. Egyszerre újszülött és Isten Fia, Megváltó. Ez megint csak rendkívül érdekes megközelítés a költő részéről. Nagy Gáspár leleménye ez a kettősség, hogy az újszülött Kisjézus szeme előtt elvonul mindaz, ami bekövetkezik majd.
Tanár úr, a ma élő költők közül kinek a nevét említené meg, aki meggyőző erővel képes szólni karácsony csodájáról?
– Az evangélikus Kertész Esztert, akinek a Luther Kiadónál jelent meg a Szalma és glória című verseskötete. Ebben van egy karácsonyi ciklus, köztük Az angyalok című vers. Ennek külön érdekessége, hogy szapphói strófában van írva: „A világ végén kicsi pajta, jászol. / Ó, Fiúisten, ide érkezel meg. / Szolgahad nem vár, ökör és szamár néz, / álmodat őrzi. // Még szavad sincsen, anyaölbe vágyol, / gyenge a vállad, ki cipelje terhed? / Oly nagy éhséged, hogy ökölbe zárja / tíz kicsi ujjad. // Betlehemben most csecsemők riadnak, / tágra nyílt szemmel a sötétbe néznek. / Még csak ők látják az eget kinyílni / mennyei fénnyel.”
Vagy ahogy Máriáról ír, a Mária című versében: „Belőlem nőtt drága gyermek, / az angyalok énekelnek. / Az éj csupa fény, / Rozzant ajtó megcsikordul /, nyers férfiak könnye csordul, / Tudom, nem vagy az enyém. / Tied vagyok, mindenestül. / Ajtó, amelyen keresztül / Megérkeztél, Jézusom. / Elcsigázva, meggyötörve, / anyaölből anyaföldbe. / Nem vagy enyém, jól tudom. / Nincs több ilyen földi anya, / Kit gyermeke megváltana. / Én Istenem, milyen ár. / Lelkemben a kard már forog, / Míg beszélnek a pásztorok, / Egész világ téged vár.”
Ez teológiailag is nagyon mély vers…
– Igen, és benne van az, hogy Máriának Jézus a gyermeke, de egyúttal Megváltó Istene is, akárcsak mindenkinek. A költő világosan érzékelteti, hogy Mária tisztában van ezzel. Nem egy spekulatív teológus nehézkes nyelvezetével fogalmazza meg ezt, hanem egy asszony és egy anya áhítatával, egyszerű szavakkal, mégis az üdvösség legmélyebb titkaira mutat rá. Bár nem tanult teológiát, nagyon közel van az Igéhez. Kertész Eszter verseiben nincs semmiféle profanizálás, hangvételük ünnepélyes és fenséges, azonban kerülik a didaktikusságot és a giccset. A költészetnek kimeríthetetlenül gazdagok a lehetőségei, a legősibb témákhoz is képes új módon közeledni.
