Gyötrelmesen gyönyörű hivatás

Egy kicsit talán ez is segít a dolgon. A lányka félve tartja a karját, volt már az elégnél is több baja ezen a helyen, majd amikor végre túljutnak a rettegett beavatkozáson, hatalmas sóhaj hagyja el a száját. Mellette a kórházi lelkigondozó – „amúgy” evangélikus lelkésznő -, aki azt mondja neki: „Olyan jó, hogy ezt a »jajt« nem vitted haza…”Mondatok, amelyek lazítanak a lélekszorító kötelékeken. Emlékei sorából többek közt az iménti történetet felmutatva gyötrelmesen gyönyörű hivatásról beszélt Kulcsár Zsuzsanna a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületének (KLÖE) 17. tudományos ülésén. Az emberi egészség szakemberei gondolkodtak közösen szakterületeikről a városmajori kistemplomban: a test, a lélek és a szellem – az ember – egységének munkásai és hirdetői. A betegségtől szenvedő gyerekek- fiatalok lelkigondozói kísérésének jelentőségét, tapasztalatait fogalmazták meg sorban e szolgálat képviselői, de megszólalt a „másik oldal” is: Kassai Tamás főorvos, a Péterfy Sándor Utcai Kórház Baleseti Központ gyermektraumatológiai osztálya vezetőjének személyes szavaiból hitelesen vált világossá, hogy a testet kúráló szakember hogyan juthat el annak felismeréséig, hogy nem ő gyógyít, csak „egy kicsit” segít a gyermeknek is, hogy „önerőből” helyreálljon az egészsége.

A teljes ember iránti figyelem és gondoskodás hazánkban ma még meglehetősen újszerű modellje rajzolódott ki Kassai doktor előadása nyomán: osztályukról, amely színeivel, berendezésének szembetűnő elemeivel inkább egy óvoda, mint egy hagyományos kórház képét mutatja, s ahol például játszószoba is van, amelyben várakozva a szülőkkel együtt tölthetik az időt a kis betegek. Hogy ne maradjanak egyedül a bajaik miatt egyébként is szorongó kicsinyek. Ez már önmagában segíti felépülésüket. E kórházi osztály célja, hogy minél kevesebb negatív élménnyel, testi és lelki teherrel nyújtsanak maximális ellátást. Lehetőség nyílik itt az anyával vagy apával közös elhelyezésre, ez persze felveti a szülők intézménybeli „menedzselésének” szükségességét, gyermek-szakápolók (tovább) képzését, vagy épp új műtéti technológiák meghonosítását. Ehhez persze pénz (is) kellene. De az ideális állapotok elérhetetlen távolát jelzi többek között az az ijesztő adat, hogy míg a fertőző betegségekkel kapcsolatos prevencióra évente négymilliárd forintot biztosít az állam, addig a sokszorosan nagyobb problémát, számos halálesetet jelentő balesetek megelőzésére egyáltalán nem adnak pénzt.

A főorvos vallomása a kívülállók számára is egyértelművé teheti, hogy a betegek gyógyulása, a családokkal, de a személyzettel való foglalkozás szempontjából is égetően szükséges volna a lelkigondozók működésének biztosítása, munkájuk, szolgálatuk megbecsülése. A nyugati (ezúttal bátran követendő) példák sora is igazolja: külön szakmáról van szó. Ezért is nagy eredmény idehaza, hogy ma már az orvosi tanulmányokkal egy intézményben, a Semmelweis Egyetem keretei között működik a kórházi lelkigondozók szakirányú képzése. Ez azért sem közömbös, mert így az orvostársadalom is könnyebben fogadja be és ismeri el az idehaza még fiatal szakterület képviselőit. Ugyanakkor az állami támogatásra és szemléletváltásra várva sem ülhetünk ölbe tett kézzel. Mi, az egyház. Ennek jó és úttörő példájáról, s benne az önkéntesek szerepéről számolt be röviden az ülésen Faragó Artúr, a váci egyházmegye kórházpasztorációs szolgálatának pap vezetője, hiszen az utóbbi néhány évben épült ki egyházmegyéjük lelkigondozói hálózata.

A KLÖE tiszteletbeli elnöke, Debrecenyi Károly István református lelkész, klinikai lelkigondozó a hazai kezdetektől máig ívelő fejlődés reménykeltő folyamatáról szólva megdöbbentően elgondolkodtató példát említett: egy német busz utasainak magyarországi balesete után a sérültek hazájából jövő lelkigondozókat szállító helikopter nagyjából egyszerre érkezett a helyszínre az Országos Mentőszolgálat embereivel. Igen, ma még itt tartunk, de ehhez az is hozzátartozik, mondta az előadó, hogy a németeknél csaknem száz évvel ezelőtt kezdett kicsírázni az a mag, amelyet nálunk alig több mint két évtizede kezdhettek elvetni.

A nap második felében az önkéntesek szerepvállalása kapcsán Buza Patrik a képzés fontosságáról beszélt, s arról, hogy először is mindenkinek azt kell tisztáznia magában, hogy számára miért fontos az önkéntes munka. Ezt a gondolatsort egészítette ki Egri László, a KLÖE elnöke, aki a lelkiismeret átvilágításának szükségére utalva rendszeres motivációs vizsgálatra hívta az önkéntes lelkigondozói munkatársakat, hogy időről időre vizsgálják meg magukban, miért is végzik felbecsülhetetlen értékű szolgálatukat, felismerve, hogy semmit sem végzünk ingyen, hiszen minden segítői tett, gesztus a rászorulókhoz hajló ember életét, személyiségét is mélyen gazdagítja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.