Gyógyítás – testben és lélekben

A mai tapasztalatok mintha azt mutatnák: az orvos elsősorban a betegséget s nem a beteget gyógyítja.
– Remélem, egy nagy visszatalálás idejét éljük az orvosi gondolkodásban. A régi korokban az orvoslás szakrális tevékenységnek is számított: a papok orvosok és az orvosok papok voltak. A gyógyítás gyakorta összefüggött a bűnbocsánat, a megtisztulás rítusával, s ehhez társultak azok a testinek – szaknyelven szomatikusnak – mondott kezelések, amelyeket az orvosok és a sámánok gyógyfüvekkel, különböző beavatkozásokkal végeztek. A középkorban is szorosan kapcsolódott a kettő egymáshoz.
Az intézményes egészségügyi gondoskodás a kereszténység „találmánya”: az a megoldás, hogy a családból kikerülő beteget egy közösség ápolja, a kereszténységgel és a szerzetességgel kezdődött. Nemcsak a beteg testével törődtek, természetes volt, hogy imádkoztak érte, hogy szentségekkel látták el.

Csakhogy a testi-lelki egység később fölbomlott…
– A felvilágosodás korától egyre inkább a materiális és a természettudományos gondolkodás uralta el az orvosi látásmódot, amelyet ugyanakkor kiváló eredmények kísértek. Ma már talán nem is gondolnánk, hogy száz évvel ezelőtt egy nyílt lábszártörés szinte biztosan halálos balesetnek számított. Ma a sebészi gyakorlatban mindennapos és általában jól kezelhető sérülés. Nem tekinthetjük egészen elvetendő, ördögi dolognak, hogy ennyire a természettudományos oldalra helyeződött a hangsúly, ugyanakkor kétségtelen, el is veszett valami, hiszen az ember több az anyagi mechanizmusok összességénél.

Mikor indult meg az Ön által említett visszatalálás?
– Mintegy hetven évvel ezelőtt, Amerikában. „Pásztori gondoskodásnak” – pastoral care-nek – nevezték ezt a kifejezetten klinikai körülmények között végzett, betegekkel való pszichés, illetve spirituális törődést. Később ez nyugat-európai közvetítéssel, idehaza Gyökössy Endre közreműködésével került be az egészségügyi gondolkodásba. Feltűntek az első klinikai pszichológusok, majd az első klinikai lelkigondozók, elsősorban olyan kórházakban, ahová nagyobb számban kerülnek be válságos, illetve határhelyzetben lévő betegek.

Kik kezdték el a gyógyításnak ezt a módját?
– Jórészt lelkészek, de találunk köztük orvosokat, más hivatásúakat, olyanokat, akik megértették: a beteg embert lelkileg szorító kérdések foglalkoztatják, a szenvedés által olykor súlyos, akár Istenre irányuló válságai jelentkezhetnek, melyek befolyásolják a gyógyulást is, s erre választ kell adni.
Az elmúlt hónapok egyik nagy élményének számított, amikor a budapesti orvosegyetemen egy főorvosnő a következőket mondta a hallgatóknak: „Egy beteget csak úgy lehet igazán meggyógyítani, ha a lelkével is törődünk.” Amikor huszonöt évvel ezelőtt az egyetemre jártam, véletlenül sem hangozhatott volna el ilyen mondat.

A beteg és az orvos viszonya bizalmi kapcsolaton alapul. A beteg sokszor az orvosban már-már istent lát, aki megmenti az életét, megváltja őt. Nemcsak testi szenvedésében segíti, hanem a testi romlás fölött érzett szorongására, félelmére is gyógyírt ad.
– Fontos lenne, hogy azt élje meg a beteg: az orvos kizárólag rá figyel, a szűken vett testi tüneteken túlmenően az egész embert látja benne. Ennek orvosi szempontból is előnye van. Számos pszichoszomatikusnak mondott panasz vagy tünet nem gyógyítható a testi orvoslás eszközeivel. Ha egy arra érzékeny vagy arra kiképzett orvos beszélget egy ilyen beteggel – mintegy életmódbeli tanácsadóként vagy lelki vezetőként -, akkor előfordulhat, hogy a betegben lévő szorongások, dilemmák oldódásával a tünetek is elmúlnak. A keresztény hagyomány, értékrend sok olyan történetet, tanácsot kínál, mely erőforrás vagy tájékozódási alap lehet a beteg számára, aki talán sosem találkozott ezekkel. Az orvos különös tekintélye, a beteg helyzete sokszor fogékonyabb alapot teremt ezek befogadására, mintha ugyanezt a paptól hallaná. Bármilyen különösen hangzik, az is a gyógyulás egy formája lehet, ha valaki el tudja fogadni és lelki életébe integrálva értékké tudja tenni az egyébként szomatikus orvoslással meg nem szüntethető betegségét. Tegyük hozzá, az orvosnak is ajándék, ha megismeri a betege sorsát, aki rábízza magát, s nemcsak az elé kerülő ízülettel vagy csonttal foglalkozik.

Kora délután beszélgetünk, több műtéten van túl a mai napon. Volt-e ideje, lehetősége, hogy a betegek szemébe nézzen, s egy mosollyal, gesztussal lelkigondozást végezzen?
– Lassan már valóban csak egy mosolyra, gesztusra jut idő. Egyre több feladat hárul ránk, miközben csökken az orvosok és az egészségügyi dolgozók száma. Arra törekszem, ne vesszen el teljesen ez a szemlélet a számomra – hetente egy-két órát tudok szánni olyan beszélgetésekre betegekkel, amikor a testi tünetek mögött valamilyen lelki hátteret gyanítok. A szakvéleményezésre jutó néhány percben általában nincs erre lehetőség, ilyenkor felkínálom a betegnek, hogy külön alkalommal találkozzunk, amikor hosszabban tudunk beszélgetni.

Azzal a nézettel is találkozunk, hogy minden betegség ősforrása a lelki gondokban és bajokban keresendő.
– Véleményem szerint ez éppen olyan egyoldalúság, mint ennek a teljes tagadása, elvetése. Bizonyosan vannak genetikai alapú és környezeti ártalomból származó betegségek, melyek függetlenek a beteg erkölcsi életétől. Az ember testi-lelki egységet alkot. Egy súlyos testi betegség a hit próbája lehet, egy súlyos lelki megrázkódtatás spirituális kapaszkodók nélkül nagyobb valószínűséggel vezet testi betegséghez. Minél több fel nem dolgozott stressz, konfliktus vesz körül minket, annál nagyobb esélyünk van testi panaszok megjelenésére. Itt is érvényes Jézus szava: „Azért jöttem, hogy életük legyen, mégpedig bőségben legyen” – mindaz, amit a kinyilatkoztatás tanácsol, testi egészségünket is szolgálja. De nem szabad elfelednünk, Jézus elsősorban lelkünk megmentésére jött közénk.

Tapasztalata szerint az orvos hite segítheti-e a testi betegség gyógyulását?
– Bizonyos vagyok benne. Ami persze nem azt jelenti, hogy csak a hívő orvos gyógyíthat jól. Ha az orvos maga is hívő, tehát akár kimondatlanul is, de mégis Isten követe, ez megjelenik a beteggel való kapcsolatában is, akár a bizalom, a békesség vagy az elfogadás formájában. Ha igazán hívő, a betegben nemcsak az embert, hanem a szenvedő Jézust is láthatja, szeretheti… Ugyanakkor a hívő orvos eszköztára kibővül: imádkozhat a betegért, a műtét sikeréért, műtét közben kérheti a Jóisten segítségét… Érdekes amerikai tanulmányt olvastam ezzel kapcsolatban. Először orvosokat kérdeztek meg, elképzelhetőnek tartanák-e, hogy betegüknek felajánlják a gyógyulásért való közös imádságot, mint a kezelés részét. Hatvanhárom százalékuk azt mondta, elképzelhetetlennek tartja. Ezután betegeket kérdeztek meg, örülnének- e egy ilyen ajánlatnak kezelőorvosuk részéről. Ötvenegy százalékuk azt felelte, nagyon, huszonhat százalékuk azt felelte, igen, valamennyire, tizennyolc százalékuk bizonytalan volt, öt százalékuk mondta határozottan, hogy nem.

Ön alkalmazza mindezt?
– Természetesen. Az orvoslás feszültségének elviselésében nagy erőforrás, hogy hiszem, nem egyedül állok a műtőasztalnál az adott pillanatban.

Visszatérve a kezdeti kérdéshez: a betegséget vagy a beteget kell-e gyógyítani?
– Két vonulat küzd egymással. Az egyik, amelyről eddig beszéltünk, a holisztikus, az egész embert testi-lelki, spirituális összhangjában tekintő gondolkodásmód, a másik az egészségügyi ipar szemlélete, amely szerint csak a termelékenység, a hatékonyság és a profit számít. Ilyenkor a beteg sokkal inkább javításra szoruló anyagként működik a rendszerben, s majdhogynem üzemgazdálkodási kritériumok mentén igyekeznek megszervezni a munkát. Ez aligha kedvez az előbbi szemléletnek. Az orvoslás igazi művészete – amint Batthyány-Strattmann László élete is elénk tárja – az egész emberre irányul: az orvos nemcsak a testi gyógyításért felelős, hanem hogy a rábízottakat Isten felé vezesse a gyógyítás folyamán. Mert a teljes gyógyulást az Istenre találás adja meg.

Miklósházy Attila, Torontóban élő nyugalmazott püspök, jezsuita szerzetes a szétszóratás idején, 1956 előtt a Szent István Kórházban kényszerült munkát vállalni. Előbb kertész, később betegszállító, majd műtősfiú lett. Akkoriban az altatást még nem szakorvosok végezték. Ebből az időből származik a következő rövid visszaemlékezés. (Miklósházy Attila életrajzi beszélgetőkönyve a közeljövőben a Szent István Társulat kiadásában jelenik meg. )

„Egy alkalommal a főorvos odajött hozzám: »Szeretném, ha ezt a beteget te altatnád, mert nagyon súlyos műtét lesz.« Mi tagadás, büszke voltam, hogy ez a nagy hírű orvos így becsüli a munkámat. Aztán hozzátette: »De közben használd azt a láncot is.« Az első pillanatban nem értettem, mire gondol, aztán eszembe jutott: nyilván észrevette köpenyem zsebében a rózsafüzért, amelyet altatás közben is morzsolgattam. »Bár én operálok, mégsem én gyógyítom meg a beteget, hanem a Jóisten, én csak az ő szolgája vagyok, veled együtt«, nézett rám az öreg zsidó főorvos.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.