Fotó: Lambert Attila
– Az elveszés határán vagytok – szólt ránk helytelenítően Almási István, a szigorú túravezető, mi pedig egyszerre szégyelltük el magunkat és könnyebbültünk meg, mert már valóban eltévedtünk, amikor megmentett bennünket. Egy hármas kereszteződéshez érve éppen azon töprengtünk, hogy előre haladjunk tovább, vagy jobbra kanyarodjunk, amikor a balra vezető ösvényen, tőlünk jó tíz méterre észrevettük őt. Mentségünkre legyen mondva, hogy azt hittük, könnyű sétán veszünk részt ma este; Nagy Norbert atya, a kalauzunk és Mecseknádasdra szállítónk is így tájékoztatott. Kollégám szandálban érkezett, és miután egy alattomos útszakaszon bokáig merült a sárba, negyedórán át a kárelhárításra kellett koncentrálnia. Nehéz kaptatókon álltunk helyt, és nem is sétatempóban, mivel túravezetőnk már indulás előtt leszögezte, hogy andalgásnak ezúttal nincs helye. Nem volt könnyű, végül mégis örültünk, hogy részt vettünk a zarándoklaton, mert sokat adott, hogy átélhettük, mit jelent, amikor egy közösség áldozatot hoz a szentelendőkért, imáit időnként hegyre fel, zihálva mondja, az énekek közben pedig többeknek, még az előimádkozónak is el-elfullad a hangja. Gyakran hisszük, hogy Isten „jólfésültséget” vár el tőlünk, hogy előtte mindig ünnepi díszbe öltözött lélekkel kell megjelennünk, noha életünk kínterhes pillanataiban sem hagy bennünket magunkra, sőt olyankor még inkább a segítségünkre akar lenni.
– 1985-ben részt vettem a Varsó–Częstochowa-zarándoklaton. Azóta zarándok vagyok, mert az élmény életre szóló volt – mondja István az egyetlen rövid pihenő alatt. – A Mecsekben nőttem fel, szeretek túrázni. Örömmel ajánlottam fel a segítségemet körülbelül öt évvel ezelőtt, amikor balesetben elhunyt Eckert József barátunk, aki ennek a zarándoklatnak mintegy harminc évvel ezelőtt a kezdeményezője volt.
Fontosnak tartom, hogy évről évre ezzel az áldozatvállalással is „odategyük magunkat” a papjainkért. És a közösséget is erősítik az ilyen, közös élményeket adó, fokozott egymásra figyelést igénylő alkalmak.
– Már korábban is minden évben részt vettem ezen a zarándoklaton, most mégis más az egész – mosolyog Puppi Natasa, az egyik szentelendő, Lápossy Péter édesanyja. – Erősen gondolkodtam, hogy eljöjjek-e, mert rengeteg otthon a teendő, de már örülök, hogy itt vagyok, mert jó átállni az imára a sok-sok praktikus gondolatról. Az erős hit kegyelmét kérem Péter számára, hogy fel tudjon állni, tovább tudjon lépni, ha csalódások, kudarcélmények érik. Féltem a magányosságtól, ezért azt kívánom neki, hogy mindig legyenek körülötte olyanok, akiket szerethet, akik szeretik, akikkel megoszthatja a gondjait.
– Zarándoklatunkkal a papság ajándékáért imádkoztunk, és azért a sok-sok jóért, amit papjaink által akar nekünk adni Isten – hangsúlyozza a misén, már a célban, a festői Püspökszentlászlón Udvardy György. – Isten kiválasztja azokat, akiket akar, lefoglalja őket magának, és rájuk bízza magát. Rájuk bízza, hogy bemutassák az embereknek, a feltámadás bizonyosságát hirdessék, és Jézus mintájára feláldozzák magukat örök boldogságunkért, Istennek szentelődve a reménység jelei legyenek. Mi pedig látjuk a papság emberi oldalát, és hisszük az istenit. És várjuk az újabb csodákat, hivatásokat.
A három szentelendő imádkozva, otthon készül a szombati szentelésre. Telefonon érem el őket. – Diakónusszentelés előtt állok; holnaptól Krisztus-hordozóvá kell válnom. Meg kell próbálnom úgy szeretni, ahogyan ő szeretett. Készen állok-e, alkalmas vagyok-e erre? – kérdezi Sas Norbert. – Erős bennem ezzel kapcsolatban a méltatlanság érzése, ezért rászorulok az imákra, és hálás szívvel gondolok az értem is zarándoklókra. Közösségközpontú a szemléletem: tudom, hogy engem is hordoznak, miközben én is hordozni akarom mások terheit. A kölcsönösség e téren alapvető jelentőségű. Hiszem, hogy az ókeresztény korhoz kell visszanyúlnunk, amikor a hívek és a papok kapcsolata egészen szoros volt.
– Azért kérem a zarándoklók imáit, hogy papként minden helyzetet és embert jól tudjak kezelni – mondja Lápossy Péter. – Ugyanis van bennem némi félsz azzal kapcsolatban, hogyan segíthetek majd a legjobban, ha konkrét problémákkal, személyes nehézségeikben tanácsot kérve fordulnak hozzám a hívek. Mellettük lenni a kereszteléstől a temetésig, ezt egyszerre érezheti az ember lelkesítő és szorongást keltő életfeladatnak. Korábban orvosnak készültem, és úgy gondolom, az orvosihoz hasonló indíttatás dolgozik majd bennem papként is. Gyógyítani akarok: átélt liturgiákkal, kegyelmet közvetítő gyóntatásokkal, ihletett prédikációkkal.
– Nem tudunk szeretni anélkül, hogy bennünket szeretnének – fogalmazza meg a papság alapigazságát Berecz Tibor. – Ha megijed az ember, hogy mi lesz vele papként – hiszen azt választotta hivatásul, hogy másokat szeressen, de mély vágy él benne az iránt is, hogy őt szeressék –, Jézushoz, a barátjához kell fordulnia. Ezért jelentenek számomra olyan sokat a barátságikonok. Egy pap Jézus barátsága nélkül semmire sem megy.
Nem vallásos a családom, de soha nem is szóltak a papságom ellen. Hopp Ferenc atya életpéldájára, a Nagy Lajos gimnáziumra és a pécsi Antióchia közösségre – mint a hivatásom felé vezető út mérföldköveire – egyaránt hálával gondolok. Akárcsak arra az ötven emberre, aki ma zarándokként értem is imádkozik.
