Gyermekként vagy rabszolgaként gondolkodó keresztények vagyunk?
Fotó: Vatican News

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ez a kihallgatás két helyen zajlik: itt, a téren, ahol mi vagyunk, és a VI. Pál teremben, ahol több mint kétszáz beteg követi óriáskivetítőn a kihallgatást. Valamennyien egy közösséget alkotunk. Köszöntsük tapssal a teremben lévőket!
Múlt szerdán új katekézissorozatot kezdtünk, mégpedig a parancsolatokról. Láttuk, hogy az Úr Jézus nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy beteljesítse. De jobban meg kell értenünk ezt a perspektívát.
A Bibliában a parancsolatok nem önmagukban állnak, hanem egy kapcsolat részét képezik. Szövetségi kapcsolat áll ugyanis fenn Isten és az ő népe között. A Kivonulás könyve huszadik fejezetének elején azt olvassuk – és ez fontos –: „Az Úr ezeket jelentette ki” (Kiv 20,1).
Olyan mondatkezdésnek tűnik ez, mint a többi, de a Bibliában semmi sem jelentéktelen! A szöveg nem azt mondja, hogy „Isten ezeket a parancsolatokat jelentette ki”, hanem „ezeket a szavakat”. A zsidó hagyomány a dekalógust (a tízparancsolatot) mindig „tíz szó”-nak nevezi. És a „dekalógus” terminus épp ezt akarja kifejezni. Mindenesetre törvényformájuk van, objektíve parancsolatokról van szó. Miért használja hát a szerző épp itt a „tíz szó” terminust? És miért nem „tíz parancsolatot” említ?
Mi a különbség parancs és szó között? A parancs olyan kommunikáció, amely nem igényel párbeszédet. A szó ellenben lényegi eszköze a kapcsolatnak mint párbeszédnek. Az Atyaisten szava által teremt, és Fia a testté lett Szó. A szerelem szavakból táplálkozik, hasonlóképpen a nevelés vagy az együttműködés. Két személy, akik nem szeretik egymást, nem tudnak kommunikálni. Amikor valaki a szívünkhöz szól, magányunk elmúlik. Szó érkezik hozzánk, kommunikáció jön létre. A parancsolatok nem mások, mint Isten szavai: Isten eme tíz szó által kommunikál velünk, és várja válaszunkat.
Egy dolog parancsot kapni, és másik azt érzékelni, hogy valaki beszélni akar velünk. A párbeszéd sokkal több, mint egy igazság közlése. Figyeljétek meg, mondhatom nektek: „Ma van a tavasz utolsó napja; jó meleg ez a tavasz, mégis ma van az utolsó napja.” Ez egy igazság kijelentése, nem párbeszéd. De ha azt mondom nektek: „Mit gondoltok erről a tavaszról?”, párbeszédet kezdeményezek. Az Isten által adott parancsolatok párbeszédet jelentenek. A kommunikáció a beszélgetés öröméért és azért a konkrét jóért történik, amelyet közölnek egymással azok, akik a szavak által szeretik egymást. Olyan érték ez, amely nem dolgokban áll, hanem magukban a személyekben, akik kölcsönösen önmagukat ajándékozzák a párbeszédben.
Ez a különbség nem mesterkélt dolog. Nézzük csak meg, mi történt a kezdetekkor. A kísértő, a sátán rá akarja szedni a férfit és a nőt ezen a ponton: meg akarja győzni őket, hogy Isten azért tiltotta meg nekik, hogy egyenek a jó és rossz tudásának fájáról, hogy alávetettségben tartsa őket. Ezzel a kihívással kell szembenézniük: az első szabály, melyet Isten az embernek adott, egy tiltó és kényszerítő zsarnok rendelkezése – vagy pedig egy apa gyengédsége, aki gondját viseli kicsiny gyermekeinek, és védi őket önmaguk elpusztításától? Parancs vagy szó? Az egyik legtragikusabb hazugsága a kígyónak, melyet Évának mond, annak elhitetése, hogy egy irigy istenségről van szó – „Isten irigy veletek szemben!” –, hogy egy önző istenségről van szó: „Isten nem akarja, hogy szabadok legyetek!” Az események drámai módon igazolták, hogy a kígyó hazudott (vö. Ter 2,16–17; 3,4–5), elhitette, hogy egy szeretetből mondott szó parancs.
Az ember válaszút előtt áll: Isten megparancsolja nekem a dolgokat, vagy gondomat viseli? Parancsolatai csak törvényt jelentenek, vagy szó van bennük, hogy gondoskodjanak rólam? Isten parancsolgató úr, vagy apa? Isten apa: ezt sose felejtsétek el! A legszörnyűbb élethelyzetekben is gondoljatok arra, hogy van egy Apánk, aki mindannyiunkat szeret! Alattvalók vagyunk, vagy gyermekek? Folyton zajlik ez a küzdelem bennünk és rajtunk kívül: ezerszer is választanunk kell a szolgaságban és a gyermekségben való gondolkodás között. A parancsolat a parancsolgató úrtól jön, a szó az apától.
A Szentlélek a gyermekség Lelke, Jézus Lelke. A szolgaság lelkülete a törvényt csak elnyomásként fogadhatja, ami két, egymással ellentétes dolgot eredményez: kötelességek és kötelezettségek mentén élünk, vagy erőszakosan elutasítjuk az egészet. Az egész kereszténység nem más, mint átlépés a törvény betűjétől az életadó Lélekhez (vö. 2Kor 3,6–17). Jézus az Atya Szava, nem az Atya ítélete. Jézus azért jött, hogy szavával megmentsen minket, és nem azért, hogy elítéljen!
Látszik, hogy egy férfi vagy nő megtette-e már ezt az átlépést. Az emberek észreveszik, hogy egy keresztény gyermekként vagy rabszolgaként gondolkodik-e. Mi is visszaemlékezhetünk arra, hogy nevelőink apaként és anyaként gondoskodtak-e rólunk, vagy pedig csak szabályokat állítottak elénk. A parancsolatok szabadsághoz vezető utat jelentenek; annak az Atyának a szavát hordozzák, aki szabaddá tesz minket ezen az úton.
A világnak nem legalizmusra van szüksége, hanem gondoskodásra! Gyermeki szívű keresztényekre van szüksége. Gyermeki szívű keresztényekre van szüksége: ne felejtsétek el ezt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.