Párbeszéd a liturgiáról

Amikor a bennünket körülvevő világ látható és láthatatlan dolgaival keressük a kapcsolatot, szimbólumokhoz folyamodunk. Ezek segítenek bennünket abban, hogy értelmes, értelmet adó kapcsolatokban éljünk, ezekben legyen megközelíthető az összetett mindenség, amiben létezünk. A szimbólum az emberszabású párbeszéd eszköze, ami a néha túl nyers, vad, félelmetes, önmagában nehezen megközelíthető valóságot elérhetővé, megérthetővé, emberibbé teszi számunkra. Közvetít. Eszembe jut, hogy kezdő pap koromban milyen rémülten tettem fel magamnak a kérdést, amikor gyógyíthatatlan betegeket látogattam, vagy temetésre kértek és a gyászolók mellett kellett állnom: „Mi a dolgom? Mi a mondandóm?” Lassan tanulom meg, hogy eszköztelenségemet egyre nagyobb nyugalommal fogadjam, és nagyobb bizalommal hagyatkozzam azokra a gesztusokra, szimbólumokra, szavakra, amelyeket az Egyház ad a kezem ügyébe. Itt most nem nekem kell elsősorban kifejezni önmagam, hanem a szertartások, akár a betegek szentsége, akár a temetés szertartása isteni módon hordoz beteget, hozzátartozót, papot egyaránt: vigasztal, segít átélni az átélendőt, fájdalmat, mulandóságot, gyászt. És ez a szimbólumok által való hordozottságunk megtörheti bénultságunkat. Eszköztelenségünk már nem menekülés és elzárkózás az elkerülhetetlen fájdalom és halál elől, hanem kitettségünk közös megélése lehet. Ebben a hordozottságban születhetnek meg azok a vigasztaló gesztusok, szavak, amelyek nem olcsóak, igazán a mieink, és igazán közösek. És ez a hordozottság teszi, hogy a részvétnyilvánításaink, imáink rítusaink nem gépiesek, letudandók lesznek hanem az emberi és isteni közelség hatékony jelei jóban-rosszban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.