Görögkatolikus lelkiség

A Görögkatolikus Egyházban a pünkösd utáni 24. vasárnapon kettős csodáról szól az evangélium: Jézus feltámasztja Jairus leányát, és meggyógyítja a vérfolyásban szenvedő asszonyt (Lk 8,41–56). Az egyik csoda alapja az alázatos kérés, a másiké ennek éppen az ellenkezője, a vakmerőség. Ámde mindkettőt felülírja Jézus segítőkész szándéka, az ember felé megnyilvánuló jósága.
Az első csoda feltétele tehát az alázatos kérés. Nem akárki megy Jézushoz: a zsinagóga feje, vagyis az egyik legmagasabb méltóság. És mit csinál? Jézus „lábaihoz borul” (Lk 8,41). A fej a lábhoz! A legmagasabb a legalacsonyabbhoz! Jairusnak már megvolt a tekintélye, köztiszteletben állt. Jézus pedig ekkor még csak egy egyszerű vándortanító volt. A nagy – mondhatnánk: emberfeletti – segítségre szoruló hatalmas és tekintélyes ember azonban haldokló kislánya érdekében tudott nagyon alázatosan viselkedni. És komoly példát ad nekünk is. Egyrészt abban, amit Nagy Szent Bazil a IV. században hangsúlyoz: először Istenhez kell fordulni gyógyulásért, s csak utána az orvosokhoz és gyógyszerészekhez. Másrészt abban, hogy az ő lelkületével kapcsolódjuk be a papnak a betegekért szóló könyörgésébe: „töredelmes és alázatos szívvel borulunk le előtted, és sóhajtva kiáltjuk: gyógyítsd meg veszélyesen szenvedő szolgádat”. Mintha csak Jairus viselkedése ihlette volna ezt a liturgikus szöveget!
A második csoda feltétele viszont a vakmerőség volt. Az akkori időkben háttérbe szorított nő, aki ráadásul tisztátalannak számított, hiszen vérfolyásos beteg, elég bátor volt ahhoz, hogy befurakodjon a tömegbe, s végül Jézushoz járuljon. Igaz, csak hátulról merte megközelíteni, és csak a ruhája szegélyét megérinteni (Lk 8,44), de megtette. Tizenkét éve ránehezedő súlyos betegségéből szabadult meg így. Példát ad nekünk is. Ne hordozzuk bűneink terhét, hanem járuljunk Jézushoz, hogy bocsánatával leoldozza rólunk ezeket a súlyos és megbéklyózó koloncokat. Lehet, hogy a nagy bűnnel vakmerőségnek tűnik Jézushoz járulni, de ő ezt nem így értékeli. Ha megvannak a kellő és szükséges feltételek, késedelem nélkül megadja a feloldozást, a lelki gyógyulást. Milyen költőien fogalmazza meg egy nagyböjti énekünk: „Legszentebb ruhád érintése által a vérfolyásos asszony szenvedéseinek tengerét kiszárítottad. Add nekem is bűneim bocsánatát, ki hozzád törhetetlen hittel közeledem, s fogadj engem is, mint őt, kegyesen! Uram, míg végképen el nem veszek, szabadíts meg engem!”
A Jézusból áradó végtelen emberszeretet felülírja az alázatos kérést és a vakmerőséget egyaránt. Ő nem törődik a nőt háttérbe szorító közvéleménnyel, sem a tisztátalanná tevő betegséggel: a hitet értékelve gyógyulást ad a vérfolyásos asszonynak. Nem törődik azzal sem, hogy kinevetik, mert mindnyájan menthetetlenül halottnak hiszik Jairus leányát: a hitet erősítve az apában – „ne félj, csak higgy” (Lk 8,50) – visszahozza az életbe a leányt.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy Jézus emberszeretete találkozik-e bennünk olyan hittel, ami csodákat fakaszt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..