Görögkatolikus lelkiség

Görögkatolikus Egyházunk liturgikus naptára annyira „zsúfolt”, hogy szinte alig található benne olyan nap, amikor csupán egyetlen szent tisztelete volna előírva benne. Leggyakrabban különböző csoportba tartozó szentek kerülnek egy napra (például vértanú és szent életű atya), de előfordul az is, hogy ugyanolyanok (például főpapok). Természetesen mindegyiküknek van teljes zsolozsmája is a nagy liturgikus könyvekben, ám a hívek használatára az énekeskönyvünk foglalja össze a „közös” tiszteletüket. Így szoktuk az alkonyati istentiszteletben énekelni a főpapok tiszteletére a tropárt. A rövid, de tartalmas ének fő gondolatait érdemes áttekinteni.
Nagy távlatból rátekintve erre az énekre, azt lehet mondani, hogy alig szól a főpapokról, sőt még a tiszteletüket sem említi. Sokkal inkább arról van itt szó, hogy Isten felé fordulva a főpapok közbenjárását kérjük a himnuszban. Ezt tükrözi a megszólítás: „Atyáinknak Istene”, amiből azonnal kitűnik, hogy nem a főpapokhoz fordulunk, hanem közvetlenül Istenhez. Nagyon mély e megszólításnak az értelme, ugyanis az isteni üdvgondozás kezdetére megy vissza. Az „atyáink Istene” Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét jelenti! Többek között a mindennapi zsolozsmában a kilencedik imaóra is elénk tárja ezt. S ez azért is különlegesen fontos, mert ugyanúgy fogalmaz, mint a főpapok tropárjának alábbi gondolata: „ne vond meg tőlünk irgalmasságodat”.
Ahhoz az Istenhez fordulunk, akiről így szól az ének folytatása: „Ki mindenkor kegyesen bánsz velünk.” Milyen jó tudni ezt! Milyen nagy bajban lennénk, ha Isten mindig csak az „érdemeink” szerint fizetne nekünk! De nem, ő kegyesen bánik velünk, érdemeink fölött kapjuk a jutalmakat tőle. Nem véletlen, hogy liturgikus himnuszaink oly gyakran emlegetik őt „kegyelmes Istenünk”-ként.
Majd megfogalmazzuk kérésünket, még mindig Isten felé fordulva: „Ne vond meg tőlünk irgalmadat.” Tudatában vagyunk ugyanis annak, hogy bár az Isten kegyelme ingyenesen és elképzelhetetlen bőségben árad ránk, nekünk is tennünk kell azért, hogy hatékonnyá váljon bennünk. Ha bűneinkkel elzárjuk a kegyelem csatornáit, ha megakadályozzuk az isteni irgalmasság működését, akkor bajba kerülünk. És ilyenkor nagyon elhibázza valaki, ha az ég felé rázza az öklét: sokkal inkább magába kellene tekintenie!
Énekünknek csak a végén jelenik meg a főpapok említése: „Hanem az ő esedezéseikért békességben igazgasd életünket.” A főpapok – mint általában a szentek – hatékonyan tudnak közbenjárni a „küzdő Egyház” tagjaiért, értünk, akik bukdácsolva haladunk célunk, végső soron az üdvösségünk felé. S ehhez énekünk szerzője a békességet tartja a legfontosabbnak. Bizony, fontos, hogy békében tudjunk élni önmagunkkal, embertársainkkal, valamint a Jóistennel. Nem véletlen, hogy a szent liturgia legelső könyörgése is erre irányul, majd azonnal a fölülről jövő békességet kérjük. Hogy a kettő kereszteződjék bennünk, emberi életünkben, s meg tudjuk valósítani a szeretet kettős főparancsát.
Kérjük mindehhez szívből a főpapok segítségét!