Görögkatolikus lelkiség

Megvan a kora…

A húsvét utáni hatodik vasárnapon hosszú evangéliumi részlet szól görögkatolikus templomainkban a vakon született ember meggyógyításának történetéről (Jn 9,1–38). Liturgikus szövegeink is értelmezik ezt. Látjuk, napjainkban mindenki jogot formálhat szinte mindenre. Az emberek fennen hangoztathatják valódi vagy vélt jogaikat, amiket a többieknek el „kell” fogadniuk. A vakon született ember szülei azonban – félelmükben, mert fenyegette őket a zsinagógából való kizárás – nem így gondolkodtak, hanem éppen a fiuk jogára hivatkoztak: „megvan hozzá a kora, mondja el maga” (Jn 9,21–23), mi történt vele. Ennek a kétszer is elhangzó mondatnak nagy jelentősége van nemcsak a történetben, hanem a mi életünkben is.
A szülők le akarják rázni magukról a felelősséget, éppen a félelem miatt (Jn 9,22). Nem mennek bele a vitába, nem vallanak színt, hogy valóban a Messiás az, aki meggyógyította eddig nagyon szerencsétlen fiukat. Énekeink érzékletesen beszélnek a szerencsétlenségéről. Az egyik például így: „Bár testének egyéb tagjaival szabadon rendelkezhetett, nem tekinté magát emberi teremtménynek, mert szeme világának hiánya miatt tagjait nem használhatta, lábai szüntelen a kövekbe ütköztek, és botlásnak volt kitéve.” Annak ellenére, hogy meggyógyult az immár felnőtt fiuk, akinek joga van a saját nevében beszélni, ők háttérbe vonulnak. Félelmük miatt nem tudnak vele együtt örvendezni a nagy csoda láttán.
A fiú viszont bátran színt vall. Sőt, többször is megteszi ezt. Tántoríthatatlanul! „Megvan hozzá a kora” (Jn 9,23), hát elmondja ő maga, mi történt vele. Először a közvetlen ismerőseinek, a szomszédainak beszél arról, hogy „a Jézusnak nevezett ember” gyógyította meg. Aztán elmondja a farizeusoknak is a gyógyulását, s még azt is, hogy prófétának tartja a gyógyítót. Az újabb faggatásra megerősíti az eddigieket, majd harmadszorra is ezt teszi, és vitatkozni mer az előkelő vallási vezetőkkel is. Mit is tehetne mást? Szép megfogalmazással igazolja ezt egyik énekünk: „megnyervén tőled, Üdvözítőnk, a látás kincsét is, téged a világosság Alkotójának és a világ Urának ismert el, és fennen hirdetett”. Még akkor is vállalja ezt, ha „kidobják miatta a zsinagógából” (Jn 9,34).
És mi hogyan állunk? „Megvan a korunk” ahhoz, hogy felvállaljuk, és bátran, öntudatosan megvalljuk keresztény hitünket? Merünk-e keresztet vetni egy templom vagy egy útszéli feszület előtt? Vállaljuk-e, hogy vasárnap templomba megyünk, nem pedig a barátok unszolására egy kirándulásra? Merjük-e a bűnt bűnnek vallani? Oda merünk-e állni a világ szemében kicsinyek, a kisemmizettek mellé?
Bizony, mindnyájunkhoz szól az énekünk: „Ajándékozd nekem, Krisztusom, a kifejezhetetlen bölcsesség és felsőbb értelem árját, ki a sötétben levők világossága s az eltévelyedettek vezérlője vagy, hogy hirdethessem azt, amit a békesség evangéliumának isteni könyve tanít, vagyis a vakkal történt csodát. Mert ez születésétől vak volt, s érzéki és lelki szemeket nyert, és hittel így kiáltott fel: Te vagy a sötétségben élők tündöklő világossága!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..