Párbeszéd a liturgiáról

Mintha egész lényünk összesűrűsödne a kezünkben. Tenyerünk barázdái jól mutatják, hogyan élünk, milyen munkát végzünk, mennyire előrehaladott a korunk. Nem véletlen, hogy ezekből a barázdákból próbálnak a jósok a hozzájuk fordulók sorsára vonatkozó előjeleket, üzeneteket kiolvasni. Sok idegvégződés fut itt össze, a hagyományos orvoslás az ezekre gyakorolt nyomáson keresztül igyekszik enyhülést adni az emberek sokféle szervi bajára.
A tenyér befogad és továbbad. A marok meg akar tartani, ellenőriz. Az ököl odacsap – védekezik vagy támad. Az ujjak finom feladatok elvégzésére, alkotásra, munkára teszik képessé az embert.
A kéz tapint, érint, meghittséget teremt, de határokat is kijelöl. A kezek összefonódása, annak mikéntje két ember szövetségét is kifejezi. A kéz imára kulcsolódik, vagy éppen kitárul.
Kezünk mozdulatai árnyalják, olykor ellenpontozzák a beszédünket, hangsúlyokat jelölnek ki a mondandónkban, színesebbé teszik azt. Nagy élvezettel nézzük a széles gesztusokkal kommunikáló mediterrán embereket. A siketnémák számára a kéz a kommunikáció egyik legfontosabb eszköze, a vakok pedig ujjbegyeikkel olvasnak, tájékozódnak. A kezük használatától megfosztott embereknek hatalmas erőfeszítéseikbe és rengeteg idejükbe kerül, míg más testrészeikkel megtanulják átvenni annak a sokféle funkciónak egy töredékét, amit ez az emberre egyedülállóan jellemző testrész végez.
Jézus keze hétköznapi, emberi, és mégis különleges. Munkában edzett férfikéz. Jézus a zsinagógában kitekeri az írást. Megérinti a vak szemét. Kézen fogja Péter lázas anyósát, a beteg kislányt, ujját a siketnéma fülébe dugja, a vakot kézen fogva vezeti ki a faluból, majd nyállal megkent szemére teszi a kezét. A gyermekeket átöleli, és fejükre tett kezével áldja meg. Saját kezét az Atya meghosszabbított kezeként ismeri: „De ha én az Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, akkor már közel van hozzátok az Isten országa” (Lk 11,20).
Az utolsó vacsorán egy tőle jól ismert gesztust tesz az ünneplés fókuszává: kezébe veszi, megtöri és tanítványainak adja a kenyeret. Keze itt nem csupán a családfő gondoskodó keze, hanem a népét örökké tápláló Megváltóé is. A tanítványok kezdetben mit sem értve fogadják a kenyeret mesterüktől, ám később, Emmausztól kezdve már felismerik a Feltámadottat a kéznek ebben az ismerős gesztusában: kezébe vette, megtörte.
Kezünk, nemcsak a papé, hanem minden imádkozó emberé, a liturgiában, különösen a szentmisében Isten felé tárul, de be is fogadja Istent. Különösen szép, ahogyan Jeruzsálemi Szent Cirill beszél az Eucharisztia kézbe fogadásáról: „Amikor odajárulsz, bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadja az eljövendő Királyt; és tenyered hajlatába fogadd, vedd Krisztus testét, rámondva az »Ámen«-t.” A barázdált emberi tenyér ekkor trónussá magasztosul. Ajándékot fogad. Az ajándék, amit befogadunk, kötelez. Kezünket a liturgiában újra és újra befogadásra nyitjuk, és továbbadásra nyújtjuk. Így újra és újra visszanyerheti paradicsomi funkcióját: Isten teremtésével összhangban dolgozik, érint meg, fog kézen, fogad be és ad tovább.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..