Gondolatok a szakrális realizmusról
Fotó: Székesfehérvári Vörösmarty Színház

 

Öt éve vezeti a székesfehérvári Vörösmarty Színházat. Nem csak rendez és igazgat; azt teszi, ami mindig is a vágya volt: közönségből közösséget teremt. Ahogy mondja, mára agora, igazi szellemi központ lett a teátrum. A rövid nyári szünetben már a történelmi koronázóváros hagyománnyá vált szertartásjátékára készül. Az Erkel Színházban ősszel Meyerbeer nagyoperáját, A hugenottákat állítja színpadra, Székesfehérváron Murakami Haruki Kafka a tengerparton című regényének adaptációját rendezi. A beszélgetés, e pillanatnyi megállás alkalom arra is, hogy Szikora Jánost a Székesfehérváron eddig eltöltött fél évtized mérlegéről kérdezzem.

– Az irodámban van egy nagy kép, amelyen egy kitárt szárnyú angyal látható; fölötte a székesfehérvári Vörösmarty Színház, alatta pedig kétszázötvenkét, könyvet tartó városi polgár portréja, az öt évvel ezelőtti első bibliaolvasásunk spontán jelentkezőinek arcképei. 2012-ben kezdtük el az immár hagyománnyá vált Újszövetség Maratont. Az advent első vasárnapját követő éjszakán tízperces váltásokkal felolvassuk az evangéliumot. Az, hogy ennyi embert sikerült megszólítani, mutatja, hogy az öt évvel ezelőtt megfogalmazott „a közönség színháza” szlogenünket sikerült életre váltani, gyakorlattá tenni. A színházunk nemcsak arról lett híres az elmúlt időkben, hogy megsokszorozta a nézők, a bérletesek számát, s ezzel egyenes arányban a bevételt is. Évről évre izgalmas produkciókat mutatunk be, az ország egyik legerősebb színészcsapatával büszkélkedhetünk. A legnagyobb eredménynek azonban azt tartom, hogy a színház a város közösségi és szellemi életének agorája lett. Mindig is egy ilyen szellemi központ volt az álmom, és számomra az a legnagyobb siker és elismerés, hogy ez létrejöhetett. A csapat alig változott, az évek során kevés színész ment el, a művészi vezetés változatlan, s e szellemi stabilitásnak köszönhető, hogy a műsorpolitikánkat elfogadta és folyamatos figyelmével visszaigazolja a közönség.

Székesfehérvár nyári kulturális programkínálatának immár hagyományos része, különleges színfoltja a Koronázási Ünnepi Játékok. Milyen megfontolás alapján indult el ez a fesztivál? Egyfajta szabadtéri színházi kísérlet volt, múltidéző „karnevál”, összművészeti törekvés?

– A Nagyboldogasszony-bazilika romjai fölé emelt hatalmas színpadon 2013-ban rendeztük meg először a szertartásjátékokat, amelyek azóta az augusztus 20-át megelőző hét rendszeres programjaivá váltak. Amikor belefogtunk ebbe az óriási vállalkozásba, három törekvés vezérelt minket: rekonstruálni a koronázás ősi, középkori rítusát, a színház eszközeivel megeleveníteni az adott uralkodót és korát, a nézőkben pedig felkelteni a hajdani koronázó­templom virtuális képzetét. Ahogy öt évvel ezelőtt fogalmaztam: megpróbáljuk évről évre felépíteni azt a lelkekben. Összefoglalva tehát a koronázási játékok a ceremóniáról és a liturgiáról, a király személyének bemutatásáról, valamint a Nagyboldogasszony-bazilika szakrális-szellemi cent­rumának megidézéséről szólnak. Szent Istvánnal kezdtük, Szent Lászlóval folytattuk, őket pedig Könyves Kálmán és Vak Béla követte.

Idén III. Béla kerül sorra…

– Reményeink és terveink szerint 2022-ig tart a sorozat. Előttünk van még öt év, öt koronázandó király. 2022-ben, az Aranybulla kiadásának nyolcszázadik évfordulóján fejeződne be ez az Árpád-házi uralkodókat bemutató ciklus. A közepén járunk, és ez egy szimbolikus közép, hiszen III. Béla bizonyos értelemben az Árpád-ház zenitje. Ezért is adtuk azt az alcímet, hogy Az aranykor trónusán. III. Béla több mint két évtizeden át uralkodott, s közben jelentős eredményeket ért el. Kevéssé köztudott, hogy a bizánci és a német-római császár után a magyar királynak volt a legtöbb adóbevétele; kiváló gazdasági eredményeket mutatott fel az ország. III. Béla korát nem jellemezték nagy hódítások, harcok, békében épített és gyarapított. Furcsa és paradox helyzetben vagyunk, hiszen miközben a magyar történelem egyik legjelentősebb uralkodójáról beszélünk, színházi szempontból „érdektelennek” és bizonyos tekintetben eseménytelennek tűnik az élete. Mainapság amiben nincs vér, gyilkolás, horror, az kevésbé érdekli az embereket. III. Béla azonban mindenképpen érdemes a figyelmünkre, ha a színház, a dráma szempontjából „fogva” vagyunk is. Jól meg­jeleníthetők az őt körülvevő személyek, és látványosan ábrázolható az az összetett, színes történelmi viszonyrendszer, amelybe beleszületett. Leginkább az erős bizánci vonalat emelném ki. Magyarország és Bizánc kapcsolata a kora középkori történelemnek egy olyan vonása, amely sokkal markánsabban volt jelen, mint az a köztudatunkban él. III. Béla ifjúkorának jelentős részét, több mint egy évtizedet a bizánci udvarban töltött. Manuel császár – Szent László király unokája, Iréne  (Eiréné) császárné fia – nevelte. Árpád-házi Piroska, azaz Szent Iréne alakja – hitvese, Ióannész Komnénosz mellett – ma is ott látható az Hagia Sophia gyönyörű mozaikján. Az említett bizánci kapcsolat, a görögkeleti kultúra és annak szellemi hatása lesz az a különlegesség, amely az idei szertartásjátékban újdonság az eddigiekhez képest.

III. Bélát Hirtling István alakítja majd. Miért rá esett a választás?

– Gondolkodtam, ki lehet az a színész, aki személyiségében a legközelebb állhat ehhez az uralkodóhoz. Természetesen a belső tulajdonságok fontosabbak, most azonban a külső is meghatározó volt a választásomban. Középkori történelmünknek ugyanis két olyan lovagkirálya volt, akikről a kortársak feljegyezték, hogy termetüket nézve is kimagaslottak: Szent László és III. Béla. Egy külföldi krónikás a vele való találkozás után úgy emlékezett III. Bélára, hogy olyan volt, amilyennek az emberek egy királyt képzelnek: magas, erőt és intelligenciát sugárzó. Ebből indultam ki. Egy méltóságot tükröző alakot láttam magam előtt. Nem kellett messze mennem a keresgélésben, Hirtling Istvánt gondoltam a legalkalmasabbnak. De ez csak a „külsőség”; e kiváló színész belső tulajdonságaiban is találtam párhuzamokat és „közösséget” III. Bélával. Harmonikus ember, kiegyensúlyozott király, aki képes volt mérlegelni a szélsőségeket, és uralkodni rajtuk. Ez a fajta személyiség nagyszerűen testet ölt Hirtling István által.

Előretekintve a következő évadra, Székesfehérváron Murakami Haruki Kafka a tengerparton című regényének színpadi adaptációját rendezi. Nem ez lesz az első találkozása a japán irodalommal: 1995-ben a Radnóti Színházban Misima Jukio-egyfelvonásosokat vitt színre. A „véletlen” hozta így, vagy vonzzák e távol-keleti témák és e fantasztikusan érdekes, jelentős szerzők?

– Álmok a császárságról címmel El Kazovszkijjal közösen készítettünk egy elő­adást, amely öt Misima-egyfelvonásost foglalt magában. Úgy gondolom, hogy az ember életében hosszú távon nincsenek véletlenek; még akkor sem, ha valamit a megtörténte pillanatában annak gondolunk. Ma már nem hiszem, hogy Misimával való találkozásom a véletlen eredménye volt. Ahogy az sem az, hogy egy évvel ezelőtt Perczel Enikő, színházunk dramaturgja behozta a Kafka a tengerparton Frank Galati által jegyzett színpadi változatát. Bevallom, Murakami Haruki­ról korábban nem sokat tudtam, de nagy szenvedéllyel vetettem bele magam magyarul megjelent regényeinek olvasásába. Nem csalódtam benne. Világviszonylatban kevés kortárs író büszkélkedhet azzal, hogy a legújabb művének megjelenése előtti éjszakán annyian virrasztottak a könyveseknél, mint a mobilboltok előtt, amikor kijött az új iPhone. Nem kevesebbről van szó, mint hogy egy regény felveszi a versenyt egy szuperkütyü sikerével. Murakami Haruki olyan témákkal foglalkozik, amelyek sokakat érdekelnek. A Kafka a tengerpartonban egyébként azt a különleges írói vonalat követi, amely talán Misimánál csúcsosodott ki leginkább. Misima Jukio – ellentétben Mura­kami Harukival – drámaíró is volt, kifejezetten drámai szempontból látta a világot. Murakami nem ilyen, de az ő szemléletében is vannak olyan elemek, amelyeket a színház is könnyen meg tud ragadni.

Pedig azt gondolnám, hogy az ő mágikus realizmusát nem könnyű vagy majdnem lehetetlen megjeleníteni. Igaz, végül Bulgakov A Mester és Margarita című regénye is megadta magát a színpadnak. 

– Érdekes, hogy Bulgakovot említi, és nagyon jó a párhuzam A Mester és Margaritával. Mert valóban, amikor először találkoztam vele – fiatalkorom egyik óriási olvasmányélménye volt – őszintén szólva nem tudtam elképzelni, hogy ebből színházat lehet csinálni. Aztán életem egyik legszebb rendezésélményét köszönhettem A Mester és Margaritának. S ma már látjuk, hogy rengeteg színházi adaptációja készült. Igenis hozzá lehet nyúlni, ki lehet bontani a szálakat. A Kafka a tengerparton is ilyen. Frank Galati nagyon jó dramaturgiai érzékkel dolgozta fel a regényt.

Más vizekre evezve: a Salome, a Carmen és A bolygó hollandi után, 2015-ben Massenet Wertherjét rendezte az Operaházban. Idén – sajátos módon kapcsolódva a reformáció emlékévéhez – Meyerbeer A hugenották című operáját állítja színre az Erkel Színházban. Ismét egy francia nyelvű darab, egy itthon régen játszott, történelmi ihletésű, nagyszabású zenedráma…

– A hugenották előkészítésének befejező stádiumánál tartunk. Ez azt jelenti, hogy a terveket elfogadták. Rövidesen gyártani kezdik a díszleteket és a jelmezeket, hogy az őszi próbákra már készen álljanak. Az Operaház felújítása és átépítése miatt olyan zsúfolt lesz az Erkel Színház, hogy nem lesz könnyű „beállítani” és bemutatni ezt az óriási előadói apparátust igénylő nagyoperát. Valószínű, hogy a próbák jelentős részét valamilyen bérelt hangárban kell majd megtartanunk. Végtelenül izgalmas feladat: öt felvonás, sok helyszín, rengeteg szereplő, bonyolult történet. Eredetileg négy és fél órás a zenedráma. Az Operaház fő-zeneigazgatójával, Kocsár Balázzsal, és dramaturgjával, Kenesey Judittal átnéztük a darabot, és a francia kritikai kiadás alapján egy rövidített változat kerül a magyar közönség elé. Semmi lényegeset nem hagytunk ki, csak az ismétléseknél vagy a dramaturgiailag érdektelenebb mellékszálaknál éltünk a húzás lehetőségével. A hugenották – amely a Szent Bertalan éjszakáját megelőző napokban kezdődik, és a vérengzéssel végződik – aktuálisabb, mint gondolnánk. A szellemi-vallási másként gondolkodás konfliktusa, a vallási tolerancia-intolerancia olyan végtelenül erős érzések, amelyek beszivárognak a mindennapjainkba, és sokszor éles válaszokat, megoldásokat szülnek. Tehát jó megnézni, meghallgatni és átgondolni ezt az operát, átélni e nem túl szívderítő történetet. Bízom abban, hogy a rendezés mutat egy-két olyan elemet, amely azt közvetíti, hogy soha nem szabad feladni a reményt.