Görögkatolikus lelkiség

Görögkatolikus Egyházunk liturgikus naptárában – létszámukat tekintve – a vértanúk után a főpapok következnek. Nem lehet azon sem csodálkozni, hogy a vértanúk kapják az első helyet, hiszen ők voltak azok, akiket legelőször kezdtek tisztelni a keresztények, s így ők kerültek be elsőként és legtöbben a naptárba. De az sem meglepő, hogy utánuk a főpapok következnek, hiszen ők voltak azok – s ma is ők azok –, akik a Jézus Krisztustól származó hitletéteményt őrzik és továbbadják. Már a hivatalos szentté avatások előtti időben sok főpapot vettek be a kalendáriumba, s a folyamat később sem lanyhult.
A legfontosabb ének, amit a főpap tiszteletére éneklünk a Görögkatolikus Egyházban, az egyik legismertebb tropárunk, hiszen amellett, hogy a megfelelő naptári napokon énekeljük, minden csütörtökön is ez kerül sorra. Ugyanis ekkor – az apostolok mellett – Szent Miklóst is ünnepeljük. Így ha felhangzik az ének: „A hitnek szabálya, a béketűrésnek példaképe és az önmegtagadásnak tanítója gyanánt adott téged a maga nyájának az örök Igazság”, akkor azonnal tudjuk, hogy vagy Szent Miklósról vagy valamelyik szent főpapról szól az ének.
A tartalmas énekből három fő gondolat különösen is kitűnik.
A hitnek szabálya a főpap. Valóban az, hiszen maga Jézus Krisztus választotta ki, hívta meg és emelte arra a tisztségre, hogy apostolutód legyen. S ebben a tisztségében vagy minőségében a főpap – vagyis a püspök – legfontosabb feladata a hit megőrzése és csorbítatlan továbbadása. Ezért főpásztor. Őriznie kell a nyáját, hogy megmaradjon az igaz hitben. Életével, példájával, tanításával szabályként szolgál a keresztény híveknek.
Maga Jézus Krisztus állította a nyáj élére a főpásztort, amiről az énekben úgy éneklünk, hogy ő „adott téged a maga nyájának”. Erről szól az apostoli utódlás sorozata is. Minden püspök visszavezetheti felszentelésének folyamatát valamelyik apostolig, illetve rajta keresztül Jézus Krisztusig. Milyen nagyszerű ez az apostoli jogfolytonosság! Kétezer éves láncolat, megszakítatlanul. Boldogok lehetnek azok a püspök atyák, akik nemcsak elméletileg tudják ezt a biztos tényt, hanem fennmaradt okmányokkal képesek bizonyítani. Ahol a történelem viszontagságai közepette nem semmisültek meg ezek a fontos iratok, tejes egészében nyomon lehet követni a folyamatot, amint a püspök atya felszentelte az utódját, majd ő a következőt, és így tovább. A legvilágosabb példa erre a római püspökök, a pápák sora.
Az ének – szokásos módon – kérést fogalmaz meg a végén: „Imádd Krisztus Istent, hogy üdvözítse a mi lelkünket.” A főpapnak, mint fentebb szó volt róla, fontos feladata, hogy az üdvösség felé vezesse a rábízott népet. Nekünk, híveknek nem is csupán fontos, hanem a legfontosabb szempont az életünkben üdvösségünk munkálása. Ugyanis „mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?” (Mk 8,36). Ezért hittel és bizalommal kérjük a főpapot, legyen közvetítőnk az örök Főpap felé, üdvözítse lelkünket, vagyis üdvözítsen teljes valónkban bennünket!