1875-ben feleségül vette Emilia Corbolanit. Tíz gyermekük született. A szegénységben töltött gyermekkori évek arra ösztönözték, hogy megoldásokat keressen korának szociális és társadalmi problémáira. Az Olasz Királyság létrejöttekor az egyházi állam elfoglalása a pápaság és az olasz állam közti szakításhoz vezetett. 1866-ban több mint kétezer szerzetesi közösséget feloszlattak. Fellángolt az antiklerikalizmus. Ugyanakkor az egyházon belül is sokan hajthatatlan és szélsőséges nézeteket vallottak, és elzárkóztak az iparosodó ország társadalmi problémái elől. De mindig voltak olyan hívők, akik felfigyeltek a munkások és parasztok alacsony életszínvonalára, és alkalmas eszközöket kerestek, hogy az evangéliumot közel vigyék a tömegekhez, és segítsenek a nyomorban élőkön.
Giuseppe szülővárosa polgármestereként (1871–1874) felszámolta a város adósságait, modernizálta a közműhálózatot, és megépíttette a helyi vasútvonalat. Családjával Bresciába költözött, ahol elindított egy helyi katolikus napilapot. Tagja, majd elnöke lett az Opera dei Congressi nevű mozgalomnak, amelynek az volt a célkitűzése, hogy az olasz nemzetállam megalakulásakor felcsapó szekularizáció ellenpontjaként a keresztény értékeket képviselje a köz- és a civil életben. Giuseppe Antonio Tovini különösen sokat tett a szegények oktatásáért. Megalapította a Szent József Katolikus Óvoda és Középiskolát, és a jezsuitákkal közösen létrehozta a Padovai Egyetem katolikus kollégiumát. Közreműködött a tanárok számára készült több folyóirat elindításában, valamint ő fogalmazta meg az olasz katolikus tanárok szövetségének alapszabályát. 1892-ben megalapította a katolikus egyetemi hallgatók szövetségét, amely ma is működik Olaszországban. Az oktatás terén végzett munkát missziónak tekintette. Azt mondta: „A mi Indiánk az iskoláink.”
Hogy az egyházi intézmények működésének pénzügyi hátterét és gazdasági függetlenségét biztosítsa, nonprofit bankokat alapított, amelyek bevételét a különböző intézményeknek juttatták el, vagy jótékony célra fordították. Ilyen pénzintézet volt a Banca San Paulo, a Banca di Valle Camonica, illetve a Giuseppe halála után alig száz évvel dicstelen véget ért Banco Ambrosiano is.
Munkájához a ferences lelkiség adta a hátteret. Harmadrendi tagként nemcsak a közéletben, de magánszemélyként is sokat tett a szegényekért, többek között pro bono ügyvédként is tevékenykedett.
Egész életében egészségügyi gondokkal küzdött, krónikus légúti betegsége volt. Ötvenöt évesen, 1897. január 16-án halt meg. 1998-ban II. János Pál pápa avatta boldoggá.
