A bemutatott anyagot a főplébánia adta kölcsön a múzeumnak. Ezek a tárgyak így még soha nem jelentek meg együttesen a nagyközönség előtt. A kiállítás nem időrendet követ, mondja Viszket Zoltán. Az első teremben az egyházközség történetét mutatják be, ha úgy tetszik, hivataltörténetét. Majd megismerkedhetünk a ma is látható templom históriájával, a közösség életével, a vallási szokásokkal.
A török után betelepüléssel kezdődött ismét a katolikus élet Óbudán. Elsősorban katolikus németek kerültek az elnéptelenedett Óbudára Baden- Württembergből, Stájerországból, Tirolból, Alsó-Ausztriából. 1686 után a túlnépesedett északi királyi városokból is szivárogtak le családok.
Az óbudai – 1659 óta a Zichy család fémjelezte – uradalom több települést foglalt magába, s ettől mintegy elkülönülve élt az óbudai város. A kamara 1766-ban visszaszerezte a területet a Zichyektől, de ez a száz év meghatározó volt.
Az 1700-as években túlsúlyba kerültek a betelepülő németek, így a település vallási és társadalmi életét ők határozták meg. A reformkorig ez volt jellemző, majd egyre inkább erősödött a református befolyás – mint szerte az országban. II. József intézkedései nyomán országosan is erősnek tekinthető zsidó közösség telepedett meg Óbudán. Elsősorban Morvaországból, Galíciából érkeztek ide telepesek. Jellemző volt körükben a folyamatos vándorlás, ahol alkalmas helyet találtak, ott állapodtak meg. Óbudát szerették, mondja Viszket Zoltán, mert kereskedelmi központnak számított, Budára, a szabad királyi városba ugyanis sokáig nem engedték be őket, Óbuda viszont közel volt ahhoz, s a Zichyek örömmel fogadták őket, hiszen jó adózókat találtak bennük.
A trinitárius rend tagjai 1738-ban telepedtek meg hivatalosan Óbudán, ahol kolostort és templomot építettek. (Manapság Zichy-kastély néven ismeri a közbeszéd.) A kolostor legfőbb célja az akkor már meglévő kegyszobor és kegyhely ellátása volt. 1760-ban szentelték fel a trinitáriusok kolostorát, s akkor már jó ideje ismert zarándokhelynek, Mariazell filiájának számított Óbuda, ahol a Nagy Lajos alapította mariazelli kegyhely Mária-szobrának hiteles másolatát őrizték.
II. József később – más szerzetesrendekkel együtt – feloszlatta a trinitárius rendet, vagyonát elárvereztette. Egy óbudai molnár, Küthreiber Antal vette meg a kegyszobrot és az oltárt, s adományozta a Szent Péter- és Pál-plébániának, ahol az egyik oldalbejáratot megszüntetve helyezték el az oltárt és a kegyszobrot, s ezek a mai napig ott láthatók.
A középkori istenháza után 1744. július 28-án helyezték el az új templom alapkövét, amely 1749-re épült fel barokk stílusban. A második világháborúban súlyos sérüléseket szenvedett, helyreállították, de az elpusztult három harangot csak 1993-ban pótolták.
Érdekes a családi vallási szokásokat bemutató rész. Korábban minden házban berendeztek úgynevezett szentsarkot, s az esték általában közös imádsággal értek véget. Ma sajnos sokak számára érthetetlen ez, amikor talán még a magukat hívő katolikusoknak vallók sem helyeznek el lakásukban akár csak egyetlen keresztet is.
A XX. századi plébániatörténet érintőlegesen ismerhető meg, ennek oka, mondja Viszket Zoltán, hogy a hangsúlyt a szakrális tárgyak bemutatására helyezték. A liturgikus tárgyak mellett megcsodálhatjuk a régi imakönyveket, valamint a népi vallásosságot tükröző kegyképeket, emléktárgyakat, rózsafüzéreket, házi szenteltvíztartókat.
Filmen látható egy Óbudáról származó értékes művészeti darab, s mint Bús Balázs polgármester a kiállítás megnyitása után megjegyezte, bizony örülnének, ha egyszer sajátjukként tekinthetnének rá. A klarisszák házi szárnyas oltára Károly Róbert feleségének készült, s ma a New York-i Metropolitan Múzeum becses darabja. Nagy Lajos egyébként édesanyjának, Károly Róbert feleségének ajándékozta Óbudát, így Veszprém mellett az eredetileg Budának nevezett várost méltán emlegethetjük a királynék városaként.
A toronyból nézvést – ezzel a képpel élve – megpillanthatjuk a múlt gazdag örökségét, amelyet kötelessége megőrizni a mindenkori jelennek, hogy ne kelljen róla József Attilával mondanunk: szép jövőnk, ne légy ily sivár.
Fotó: Cser István
