Galambok

Sok barát és ismerős vette körül sírra emelt koporsóját. A plébános is felsorolta erényeit, s ahogy végzi a szertartást, egy galambraj jelenik meg a levegőben. A madarak sokáig köröznek a gyászolók fölött, ám egyszer csak az egyik galamb kiválik közülük, és nagy szárnysuhogás közepette a koporsóra száll. A hirtelen jött „közjátékot” sokan sokféleképpen szemlélik. Akad, aki döbbenten áll e valóban szokatlan látvány előtt, s azt hiszi, rosszul lát, míg mások az ég követének tartják a váratlan vendéget, és még jobban elérzékenyülnek. Hiszik: Isten üzent küldötte által. Hívőknek és hitetleneknek. A tekintetek a koporsón pihenő madárra szegeződnek. Egy idő után felröppen és egy közeli síremlékre száll, hogy onnan kövesse az eseményeket. A galambász koporsóját méltóságteljesen engedik a sírgödörbe, s a ráhulló anyaföld tompa puffanását hallván, sokak szívében még mélyebbre mar a fájdalom. Már koszorúk borítják a sírhantot, amikor a galamb felreppen a sírkőről, s miután leír egy nagy kört a temető fölött, örökre eltűnik a levegőégben. A történetet egy plébános mesélte el az egyik rádióműsorban, mondván: hosszú szolgálata óta neki még nem volt ilyen temetési „élménye”. De a gyászolóknak sem, akik között minden bizonnyal szép számmal akadtak olyanok is, akik joggal tamáskodtak a látványon. Titkon talán még az is felmerülhetett, esetleg az özvegy szervezte a „galambgyászt”… Igen ám, de ki „tanította be” a szólistát? Erre már nincs válasz. Illetve van: az Egek Ura, aki folyton-folyvást küldi égi „leveleit”, amelyek igazságtartalmát csak kevesek képesek felfogni, elfogadni. Akadnak ugyanis olyan jelenségek, amelyekre nincs magyarázat. Csodák, amelyek felráznak bennünket és figyelmeztetnek. Aki hisz a csodában, annak természetesek az égi jelek, mert kérdéseire Isten, ha nem is mindig gyorspostán, de küldi a választ. Látó szemek és halló fülek kellenek csak a kódhoz.

II.

Általában lángnyelvek és galamb képében ábrázolják a Szentlelket, s e szimbólum sok helyen megjelenik a templomokban vagy különféle szabadtéri egyházi rendezvényeken. Miseruha, oltárterítő őrzi a galamb sziluettjét, és a hittanos gyerekek pünkösdi rajzain is mindig feltűnik e madár. Ahogy a hazai templomokban is szeretnék az atyák minél életközelibbé tenni Isten Igéjét – előfordult, hogy szamarat, bárányt vezettek be a templomba vagy galambot emeltek a magasba a Szentlélek kiáradásakor, némi dramatikus játékkal illusztrálva a bibliai jelenetet – úgy más országok papjai is meglehetősen találékonyak. A fáma szerint Szicília egyik városkájában pünkösdre készülődvén például hagyománnyá vált, hogy a helyi plébános jelképesen is szerette volna megjeleníteni Isten titkait. Ezért aztán a harangozónak az evangélium elhangzását követően minden pünkösdkor el kellett engednie egy fehér galambot Isten hajlékában. A hívek pedig tudták, hogy akinek a fejére vagy a vállára száll, annak a Szentlélek különleges ajándékában lesz része. Egyszer például egy pedagógushoz röppent, aki később egy szép könyvet írt, másszor egy gróf vállán lelt pihenést, aki fogadalomból vízvezetéket építtetett a településnek, s egy másik „kiválasztott” pedig hamarosan kápolnaépítésbe fogott. Sokan amolyan babonás játéknak tartották a galambosdit, mint ahogy az újonnan odahelyezett pap is, akinek ugyan nem volt mersze megtiltani a pünkösdi galambröptetést, de azt mindenesetre elrendelte, hogy a templom valamennyi ajtaját és ablakát hagyják nyitva, hogy az ölelkező boltívek alól mielőbb kiröpülhessen a madár. A galamb azonban fittyet hányt az újszerű kezdeményezésre. Többször körberöpülve a templomot, szépséges táncot lejtett, majd hova szállt le? A plébános vállára, akinek az arca a meglepetéstől hirtelen tűzvörös lett. A hívek ujjongva pattantak fel a padokból, s nagy tapssal köszöntötték papjukat, aki végre elhitte: csak így, Szentlélekkel betöltekezve lehet jó pásztora a nyájának.