Fotó: tempi.it
Másodmagával indult el az ázsiai országba, amely az első ópiumháború (1839–1842) után kénytelen volt feladni elzárkózó politikáját, de továbbra sem látta szívesen az idegeneket. A külföldiek jelentős hatalomhoz jutottak az országban, viszont mindinkább kivívták maguk ellen a helyiek haragját. Kizsákmányolták az erőforrásokat, ópiumot vittek az országba, a helyi vallásokat és tradíciókat nem tisztelték, és egy sor egyenlőtlen szerződést kényszerítettek a kínaiakra.
Freinademetz Józsefre eleinte nagy csalódások vártak. Sokat küszködött a nyelvvel, és minden alkalmazkodóképessége ellenére idegen maradt a helybeliek számára. Ekkor lett a jelmondata: „Az egyetlen nyelv, amelyet mindenki megért, a szeretet.”
Két évig Hongkongban maradt, majd délre utazott, Santung tartományba. Amikor német katonák szállták meg Kína azon részét, ahol missziós állomása volt, a lakosságot védelmezte az európaiakkal szemben. Sokat tett a kínai keresztények, a laikusok és a papok oktatása érdekében. Ő állította össze az első kínai nyelvű katekizmust.
Úgy megszerette — ahogy mondta — „az ő kínai népét”, hogy miatta soha nem tért vissza a hazájába. Végül a helyiek is befogadták, új nevet is adtak neki: Fu-Shenfu, azaz a boldogság, szerencse papja.
Nem volt irányító típus, nem írt jelentős teológiai művet, nem fejlesztett ki új missziós módszert. Az imádság embere volt, aki „mindenkinek mindene” akart lenni. Thomas Tien Ken-sin bíboros így emlékezett vissza rá: „Legtöbbször a szentélyben térdelt, és nekünk mindig élménynek számított, ha imádkozni láttuk. A kép erről a térdelő papról kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Olyan benyomást keltett, hogy senki sem merte volna megzavarni. Jámborsága nyílt és lelkesítő volt.”
Úgy halt meg, mint sok más embertársa Kínában: tífuszjárvány áldozata lett 1908. január 28-án. Taikiában temették el a plébániai keresztút tizenkettedik stációja tövébe.
Freinademetz Józsefet 1975-ben VI. Pál pápa boldoggá, majd 2003-ban II. János Pál szentté avatta.
