Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Egy olyan katekézissorozatot kezdtünk, amely az utat követi: az evangélium útját, ahogyan azt az Apostolok cselekedetei elbeszéli. Ez a könyv világosan bemutatja az evangélium útját, azt, hogy miként haladt egyre tovább, tovább és tovább. Minden Krisztus feltámadásától kezdődik. Ez ugyanis nem akármilyen esemény, hanem az új élet forrása. A tanítványok tudják ezt, és Jézus parancsának engedelmeskedve együtt maradnak, egy szívvel-lélekkel, állhatatosan az imádságban. Mária köré, az anya köré gyűlnek, és fölkészülnek, hogy befogadják Isten erejét, nem passzívan, hanem megszilárdítva a köztük lévő egységet.
Ezt az első közösséget körülbelül százhúsz fivér és nővér alkotta: olyan szám ez, amely a tizenkettes számot foglalja magában, mely emblematikus Izrael számára, mert a tizenkét törzset jelképezi, és emblematikus az Egyház számára, a Jézus által választott tizenkét apostol miatt. De most, az Úr passiójának fájdalmas eseményei után az apostolok már nem tizenketten, hanem tizenegyen vannak. Egyikőjük, Júdás, nincs többé: lelkiismeret-furdalása miatt kioltotta saját életét.
Már korábban elkezdett kiválni az Úrral és a többiekkel való közösségből, a maga útját járta, elkülönült; annyira pénzsóvár lett, hogy a szegényeken is élősködött, szem elől tévesztette az ingyenesség és áldozatosság horizontját, hagyta, hogy a gőg vírusa megfertőzze értelmét és szívét, és barátból (Mt 26,50) ellenséggé változtassa őt, „vezetőjévé azoknak, akik elfogták Jézust” (ApCsel 1,16–17). Júdás abban a nagy kegyelemben részesült, hogy Jézus legbelső csoportjához tartozott, részt vehetett az ő szolgálatában, de egy bizonyos pont után saját maga akarta „megmenteni” életét, aminek az lett a következménye, hogy elveszítette (Lk 9,24). Szívében már nem tartozott Jézushoz, kilépett a vele és az övéivel való közösségből. Felhagyott a tanítványsággal, és a Mester fölé helyezte magát. Eladta őt, és „gonosztettének jutalmából” földet vett, amely gyümölcsöt nem termett, csak saját vérét itta be (ApCsel 1,18–19).
Míg Júdás a halált választotta az élet helyett (MTörv 30,19; Sir 15,17), és az istentelenek példáját követte, akiknek útja olyan, mint a sötét éjszaka, és pusztulásba visz (Péld 4,19; Zsolt 1,6), addig a tizenegy az életet, az áldást választja, és felelősen vállalja, hogy ez az élet és áldás továbbáradjon a történelemben, nemzedékről nemzedékre, Izrael népéből az Egyházba.
Lukács evangélista rámutat arra, hogy mivel a tizenkettő közül egy elhagyta őket, és ezzel sebet ütött a közösség testén, megbízatását egy másik személynek kell megkapnia. Ki vállalhatná el? Péter fölsorolja a követelményeket: az új tagnak olyannak kell lennie, aki a kezdetektől, vagyis a Jordánban történt megkeresztelkedéstől Jézus tanítványa volt, mindvégig, vagyis a mennybemenetelig (ApCsel 1,21–22). Helyre kell állítani a tizenkettő csoportját. Ezen a ponton bevezetik a közösségi megkülönböztetés gyakorlatát, amelynek az a lényege, hogy a valóságot Isten szemével látjuk, az egység és a közösség szemszögéből.
Két jelölt van a megüresedett helyre: József Barszabbász és Mátyás. Ekkor az egész közösség így imádkozik: „Urunk, minden szív ismerője, mutasd meg, e kettő közül melyiket választottad ki, hogy megkapja (…) azt a helyet, amelyet Júdás elhagyott” (ApCsel 1,24–25). És sorsvetéssel az Úr Mátyást jelöli ki, akit a tizenegyhez sorolnak. Így helyreáll a tizenkettő testülete, a közösség jele, annak jele, hogy a közösség győz a megosztottság, az elszigetelődés, a magánszférát abszolutizáló gondolkodásmód fölött; hogy a közösség az első tanúságtétel, melyet az apostolok nyújtanak. Jézus megmondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35).
Az Apostolok cselekedeteiben a tizenkettő megmutatja az Úr stílusát. Ők a krisztusi üdvözítő mű által hitelesített tanúk, és nem a maguk vélt tökéletességét mutatják a világnak, hanem az egység kegyelmén keresztül Másvalakit mutatnak fel, aki immár új módon él népe körében. És ki ő? Az Úr Jézus! Az apostolok azt választják, hogy a Feltámadott királyi uralma alatt élnek, a testvérek közötti egységben, mely az igazi önátadás egyetlen lehetséges légkörévé válik.
Nekünk is föl kell fedeznünk a Feltámadottról való tanúságtétel szépségét, ki kell lépnünk az autoreferenciális magatartásformákból (az önmagunk körül forgásból), nem szabad magunknak megtartani Isten adományait, és nem szabad engednünk a középszerűségnek! Az apostoli testület újbóli teljessé tétele rámutat arra, hogy a keresztény közösség DNS-ében benne van az egység és az önmagunktól való szabadság, melyek lehetővé teszik, hogy ne féljünk a különbözőségektől, ne ragaszkodjunk a dolgokhoz és az adományokhoz, és hogy mártírokká, vagyis az élő és a történelemben tevékenykedő Isten tündöklő tanúivá váljunk.
Fordította: Tőzsér Endre SP
