Filmszeretet, emberismeret
Fotó: Lambert Attila

 

Jó estét, Mrs. Campbell!, Sötét Torino, Az ördögűző, Danton, Vészhelyzet, Csengetett, Mylord? Csupán néhány cím abból a több mint ötezer filmből, amelynek Tomasevics Zorka volt a szinkronrendezője. Budai otthonában, egy alig negyven négyzetméteres lakásban beszélgetünk vele. Művészek között is ritka az a derűs, természetes közvetlenség, ami jellemzi őt.

– Az indíttatás többféle lehet, a régi szinkronrendezői generáció nagy alakjai közül Márkus Éva például színháztörténésznek készült, Vas János filmrendezőnek. Én végigjártam a szamárlétrát. A gimnázium elvégzése után dolgoztam többek között fenyőfadísz-készítőként, fotósként az Országos Levéltárban, tisztviselőként a Dél-budai Vendéglátóipari Vállalatnál. Ez utóbbit nem nagyon szerettem. 1970-ben kerültem a szinkronfilmgyárba, a Hűvösvölgyi útra. A gimnáziumi barátnőm édesanyja, Révész Mária ajánlott be, aki egyike volt a legjobb dramaturgoknak. Sokat köszönhetek neki. Adminisztrátorként kezdtem el dolgozni.

Mikor határozta el, hogy szinkronrendező lesz?

– Adminisztrátornak lenni nem valami üdvözítő, egy filmgyárban viszont sok mindennel foglalkoznak, én pedig érdeklődő voltam. A főnökeim hagytak nézelődni, a kollégáim megismertettek a szakma fortélyaival, és idővel kineveztek felvételvezetőnek, vagy­is a gyártásvezető segédjének. Beírattak egy kétéves gyártásvezetői iskolába, ami felsőfokú képesítést adott. Több évig dolgoztam gyártásvezetőként. A Színház- és Filmművészeti Főiskola 1979-ben adásrendező szakot hirdetett meg, jelentkeztem, négyünket vettek fel. A három és fél éves képzés alatt Horváth Ádám volt az osztályfőnökünk. Már a tanulmányaim ideje alatt is kaptam szinkronrendezői feladatokat. Az első rendezésem egy orosz ifjúsági film volt, a második pedig egy francia romantikus mozi.

Mi szükséges ahhoz, hogy valaki jó szinkronrendező legyen?

– Alapvetően a film szeretete. Ez nálam megvolt, a gimnáziumból is sokat lógtam, mert iskola helyett inkább moziba jártam. Technikailag is képzettnek kell lenni, emellett pedig nagy műveltséggel kell rendelkeznie a szinkronrendezőnek. Mindmáig igyekszem képezni magam. Induláskor szerencsés helyzetben voltam, mert az érettségiig elolvastam az akkor elérhető világirodalmat. Ha kaptam egy irodalmi alapanyagból készült filmet, sosem volt gondom vele, persze akkor még egyszer elolvastam az adott művet. Bulgakovtól
A Mester és Margaritát négyszer olvastam. Először gimnazistaként, de akkor még nem sokat értettem meg belőle. Később háromszor találkoztam vele filmben, és mindannyiszor újraolvastam. Ez a könyv úgy csodálatos, ahogy van. A rendezéshez jó emberismeret is szükséges, és ismerni kell a színészeket is, akikkel együtt dolgozunk.

A szinkronrendezésnél is van olvasópróba, mint a színházakban vagy a filmeknél?

– Nincs. Régen is csak a legnagyobb filmeknél volt. Egyszerűbb volt levetíteni a főbb szerepeket játszó színészeknek a filmet, így nem kellett megmagyarázni, hogy mi miért van. Egy művészfilm mindig bonyolult. Úgy kellett megmutatni az összefüggéseket, hogy a végén a színészek közül mindenki tudta, hol a helye. Összeverbuváltuk őket, kértünk vetítőt, a gépész befűzte és elindította a filmet. A dramaturg olvasta alá a szöveget. Így az eredetit is hallja az ember, meg azt is, hogy mit jelent, ez a legszerencsésebb megismerkedés egy filmmel. Ma már ez nem így történik. Interneten érkezik meg az anyag. A számítógép monitorának egyik felén látható a képeslap nagyságú kép, a másik felén a szöveg. Megpróbálom összenézni, hogy melyik szereplő mikor mit mond, de nem mindig látom hozzá a megfelelő arcot. Lehet, hogy a színész éppen kacsintott, miközben én pont lepillantottam a szövegre. Ezt a kacsintást csak később fogom észrevenni.

Rengeteg filmet nézek, és az utóbbi években feltűnt számomra, hogy gyakran nem értem, mit mond a színész, mert nem artikulál rendesen, vagy éppen elharapja az utolsó szótagot. Mi ennek az oka?

– Egyrészt a sietség, másrészt az, hogy a színészek nem képezik tovább magukat. Régen úgy kerültek ki a főiskoláról, hogy nagyszerű beszédtechnikai oktatásban részesültek. Szerintem ez ma már nem az igazi, bár erre nincs rálátásom. Azt viszont tapasztalom a fiatal színészeknél, hogy türelmetlenek, engem is gyakran sürgetnek, gyerünk, vegyük már fel az anyagot. Ilyenkor rájuk förmedek: Mit képzelsz, azt sem tudod, mire jöttél! Majd én elmondom neked, hogy legalább tudd, egy édesapa vagy, akinek most született meg a hetedik gyermeke. Vagy részeg, aki rossz lelkiállapotban van, zokog, mert egyedül maradt. Ha ez elhangzik, a rohanó színész máris másképpen áll a szerepéhez. De sok helyen sajnos még ennyit sem mondanak neki. Van olyan színész is, aki rá sem néz a képre szinkronizálás közben, régebben ez sem így volt. Megnéztük az adott kis szakaszt, utána levettük az eredeti hangot, és csak a színész hangját vettük fel, sterilen. Előfordul, hogy a színész, fején a fülhallgatóval, megkérdezi, jaj, ez az én figurám volt? Egy mély hangú nő meg egy vékonyabb hangú férfi hangját könnyen össze lehet keverni, ha a színész csak a szöveget figyeli, és nem néz a képernyőre. Ettől is fölforr az agyam.

Ha jól értem, Ön azt mondja: ma már előfordul, hogy a szinkronszínész úgy mondja a szöveget, hogy nem tudja, milyen alakot szinkronizál?

– Igen.

Ezt el sem tudom képzelni.

– Én sem. De hát van ez így. Ez egyértelműen a rendező hibája, erről soha nem a színész tehet, és arról sem, ha elharapja a szóvégeket, és ez a baki benne marad a végső változatban. A rendező fel­adata, hogy kiszűrje ezeket a hibákat. Rá kell szólni a színészre, mert tud ő jól is beszélni. Igaz, vannak színészek, akik csak legyintenek erre, és értetlenkednek: Mi a gond? Úgy beszélek, ahogy az átlagember, ez a színészet! De ez nem igaz. Hallani akarom a szóvégeket, mert a magyarban a toldalékok mutatják meg, hogy milyen viszonyban állnak egymással a szereplők, és hogy miről szól a cselekmény. A ragok fűzik mondatba a szavakat, ezekből értem meg az összefüggéseket. Előfordul az is, hogy a hangmérnök – ma már inkább csak technikus – rontja el az élvezhetőséget. Gyakran hallom, hogy annyira fölkeveri a zenét, fölé húzza a dialógusnak, hogy nem érteni a szöveget. Akkor miért vettük fel?

Kissé felhígult a szakma?

– Igen. Ma már sokan azt hiszik, hogy a számítógéppel mindent meg lehet valósítani, és ebben van igazság, de ez nem jelenti azt, hogy a csaknem tökéletes technikai kivitelezés művészet is.

Az egyik legkiválóbb szinkronhang tulajdonosa, a néhány éve elhunyt Kristóf Tibor egyszer azt mondta nekem a kedvenc helyemen, a Grinzingi borozóban: nincs olyan, hogy jó szinkronszínész, csak jó vagy rossz színész van. A jó színész tehát automatikusan jó szinkronszínész is?

– A szinkronizálás technikai művelet, a színészet pedig tehetség kérdése. Ha valaki nem tehetséges, szinkronszínésznek sem lesz jó, mert gyenge színész. Igaza volt Tibinek, mert valaki vagy színész, vagy nem az. Mi így szoktuk mondani. A rossz színész nem színész. A jó színész azt jelenti: ha valakiben van drámai késztetés, azt ki is tudja fejezni. Az pedig ráadás, ha szinkronizálni is tud, mint például Tibi, aki olyannyira beleélte magát a szinkronizálandó színész jellemébe – többek között Morgan Freemanébe –, hogy az ember beleborzong, Úristen, de jól csinálja! Sokat dolgoztam Tibivel, nagyon hiányzik. Olyan volt, mintha a bátyám lett volna. Az, hogy önök egy kocsmában találkoztak, nem véletlen. Emlékszem, még főiskolás koromban, 1979–1980-ban Debrecenben rendezték az utolsó szinkronszemlét, megjelent rajta a fél Pannónia. Tibi is ott volt, és megrendelte a következő két évre szóló Unicumot a kedvenc kocsmájában. De hiába.

Mi annak a titka, hogy egy-egy külföldi színész esetében azonnal beugrik a magyar hangja, szinte metaforikus az azonosulás: Bud Spencer–Bujtor István, Woody Allen–Kern András, Gregory Peck–Sinkovits Imre?

– Ennek gyakran csak hangalkati oka van. Vannak szabványarcok és hangi ízlés. Például lehet, hogy a színész álla kicsi, az orra nagy, a hangja pedig rettenetesen mély. (Ez utóbbi attól van, hogy vastagok a kannaporcok, és hosszúak a hangszálak.) Ha egy ilyen adottságú színészt látunk a filmvásznon, azonnal tudjuk, hogy a szinkronjához egy mélyebb hangú magyar színészt kell választanunk. Persze ez az alkati hasonlóság önmagában még nem elegendő, fontos a lélekbeni hasonlóság is. Csak egy példa. A Goofy című rajzfilmsorozatot szinkronizáltuk. Volt benne egy rettenetesen veszekedős feleség, aki poénként még jobban fölélesítette a hangját. A külföldi cég hangpróbát kért. Az ő joguk volt kiválasztani a megfelelő hangot. Először olyan hangszínt választottam, mint az eredeti, mert tudtam, hogy arra cuppannak rá. De nem tetszett nekik. Százhetvenöt mintát küldtem ki a szereplőkre, és mindet visszautasították. Már ott tartottunk, hogy a folyosóról hívtuk be próbára azt, aki éppen elment az ajtó előtt. Egyszer csak felbukkant a drága, csengő hangú Fazekas Zsuzsa, a világ legszelídebb asszonya. Behívtam. Tiltakozott, nem tudom megcsinálni, én nem ilyen vagyok. Végül mégis éppen Zsuzsira esett a cég választása. Ezért mondom, hogy a szinkronrendezőnek jól kell ismernie a színészeket, meglátni bennük a rejtett tartalékokat is. Előfordulhat persze az is, hogy az egyébként kiváló színész nem alkalmas egy bizonyos karakter hangjának a hiteles visszaadására. Sinkó László egyike volt a legnagyobb színészeinknek. Az ő végtelenül kifinomult eleganciája azonban nem passzolt volna Bud Spencer figurájához. Az ő alakjához a hasonlóan emberséges jellemű Bujtor István illett a legjobban. Említhetem Kern Andrást is, tökéletes választás
Woody Allen hangjának a visszaadására, mindkettőjükre jellemző az ironikus világlátás. Emlékszem, hogy a kilencvenes évek végén kaptam egy kétrészes filmet, ami Woody Allen és Mia Farrow házasságát dolgozta fel. Szalay Krisztát és a férjét, Cserna Antalt választottam ki a szinkronra. Mindketten istenien oldották meg a fel­adatukat. Ennek ellenére később többen is felrótták nekem, hogy miért nem Kern András volt a hangja a Woody Allent játszó színésznek. Azért, mert őt nem Woody Allen alakította, hanem egy egészen másfajta figura, akihez nem illett volna Kern hangja.

A hazai színjátszás legnagyobbjaival dolgozott együtt a pályája során. Azonnal elfogadták Önt, vagy csak fokozatosan?

– Nagyon jólelkű emberek voltak, azonnal elfogadtak. Páger Antallal, Gobbi Hildával, Ruttkai Évával, a már említett Kristóf Tiborral együtt dolgozni remek dolog volt. A legkisebb szerepre is rögtön igent mondtak. Meglehet, ebben része volt annak is, hogy arra gondoltak: itt van ez a fiatal rendező, igaz, még csak most kezdte a pályát, de hátha sokáig talpon marad, és ha most elfogadom a felkérését, máskor is hívni fog. Ismertek már korábbról is, amikor még gyártásvezető voltam. Szinte csak jó emlékeim vannak a színészekről, a legnagyobbakról is, egy-két kivételtől eltekintve, de az nem számít. Döntő többségükkel megtaláltam a közös hangot. Akivel nem, annak a munka befejeztével nem kerestem tovább a társaságát, de ha volt neki való szerep, akkor megint elhívtam, mert a szakmaiság mindent felülír. Csak mellékesen említem meg, hogy én kaptam az első Schwarzenegger-filmet, a Kommandót. Azonnal Gáti Oszi jutott az eszembe, nem azért, mintha hasonlítana Schwarzeneggerre – Oszi sokkal szebb –, hanem mert az ő hangjában és színészi játékában különleges energia, erő van. Ebben a filmben Juhász Jácint volt az ellenpont, ő is végtelenül szeretetre méltó ember volt. Eszembe jut Tábori Nóra is, akit ha hívtam, akár öt tekercsre, tehát nagyon kicsi szerepre is eljött hozzám, egy legfeljebb hatperces munkára.

A szinkronrendezés mellett tizenhét évig tanított három egyetemen is, beszédtechnikát. Ma viszont már nyugdíjasként éli a napjait. Nem hiányzik a nyüzsgés, a tanítás?

– Ez a nyugalmas időszak még csak januárban kezdődött, úgyhogy egyelőre nincs hiányérzetem. Beiratkoztam egy informatikai tanfolyamra, szeretném megtanulni, hogyan kell például letölteni egy filmet. Pazar életem volt, nincs miért panaszkodnom. A több mint ötezer film szinkronrendezése mellett készítettem huszonhárom hangoskönyvet, csináltam utószinkront, magyar rajzfilmek előhangját, rendeztem színházban is. Kiváló emberekkel dolgozhattam együtt, sokukkal mindmáig megmaradt a kapcsolatom, gyakran összejövünk. A közelmúltban ünnepeltük meg a magyar szinkron létrejöttének hatvanadik évfordulóját. Volt mire emlékeznünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..