Figyelem a liturgiában

Néhány hete hallhattuk a szentmisén a felajánláskor elhangzott könyörgésben: „valahányszor Fiad áldozatának emlékét ünnepeljük, megváltásunk műve folytatódik”. Igaz ez minden liturgikus cselekményre. Amikor Jézus feltámadása után negyven nappal a mennybe emelkedik, meghagyja tanítványainak, hogy tegyenek tanítványává minden népet, és kereszteljék meg őket a Szentháromság nevében (vö. Mt 28,19 kk). Ez a „minden nép” nemcsak az apostolok-tanítványok korában ismert népek összességét jelenti, hanem minden kor minden (akár leendő) népét is. A liturgia tehát az a szent valóság, amelyben az egyház „Jézus tanítványává tesz, és részesít a Szentháromság életében”, vagyis munkálja üdvösségünket. Helyes kimondani hát, hogy a liturgia Jézus üdvözítő műve, vagyis a Feltámadott jelenlétének olyan megtapasztalása, amely átalakít, hívővé tesz – s ez messze több, mint hogy érzem-e ezt a jelenlétet érzékeimmel, a lelkemmel. A liturgia a hit ünnepe. Minden liturgikus cselekményünket keresztvetéssel kezdjük: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Sajnos, oly sokszor elfelejtjük, hogy az Úr, a szentháromságos egy Isten a liturgia fő cselekvője, „főszereplője”, és mi alapvetően a hit, a hívő lét engedelmessége miatt vagyunk résztvevői e liturgiának. Amikor megkereszteltek – a keresztség liturgikus cselekmény! –, életünket átadtuk (illetve szüleink átadták) a Szentháromságnak, így részvételünk a liturgián egyfelől tőlünk el nem választható (a liturgia olyan számunkra, mint „halnak a víz”), „szent és magától értetődő kötelesség”, másfelől természetes jog: „ott kell lennem”. A liturgiával és a liturgiában átéljük, hogy Isten valóban nagyon szeret minket, és benne és általa mi is szeretjük Urunkat.